„…Ha hadba mégy ellenségeid ellen, s látod a lovasokat, harci szekereket s az ellenséges had sokaságát, mely nagyobb, mint a tiéd: ne félj tőlük, mert veled van az Úr, a te Istened, aki kihozott téged Egyiptom földjéről. Mikor pedig közeledik már az ütközet, álljon a pap a sereg elé, és szóljon a néphez: Halljad, Izrael!… (MTörv 20.1-4)” – Krisztus előtt 1200 körül származik Mózes törvénye, mely a hadba vonulást és a harc lelki előkészítését is szabályozza a ókori zsidó harcosok számára. Természetesen a pogány népeknek is megvoltak a maguk rituáléi, melyekből erőt merítettek a küzdelemhez, elég, ha csak az ókori római légiókat kísérő augurokra, madárjósokra gondolunk, akik a szárnyasok röptéből, illetve a haruspexekre, akik az állatok kiontott beleiből próbáltak következtetni az elkövetkezendő hadjárat, csata sikerére. De ide sorolhatjuk a magyar táltosokat is.
A kereszténység elterjedésével egyre nagyobb lett az igény arra, hogy a katonák a hosszú tábori élet alatt is gyakorolhassák hitüket. A kora középkorban mindig volt egy-egy kiemelkedő egyházi személyiség, szerzetes, aki jelen volt a hadseregben, de kiépített rendszerről nem beszélhetünk. Bonifác érsek – aki a germán katolikus egyház kiemelkedő alakja volt – hívta össze a „Concilium germanicumot” 741-ben, melynek második kánonja foglalkozott a tábori lelkészekkel: „Szigorúan megtiltjuk a papoknak, hogy fegyvert hordozzanak és háborúba vonuljanak, kivéve azokat, akik szentmise végzésére és az ereklyék gondozása céljából vannak kirendelve a hadsereg kíséretére (…), minden seregparancsnok rendelkezzék egy áldozópappal, aki jogosult a bűnbánó bűneit megítélni, és azokra megfelelő vezeklést kiróni…”
A keresztes hadjáratok, melyeket 1095-ben a clermonti zsinaton hirdetett meg az egyház nevében II. Orbán pápa, nagy változást hoztak a tábori lelkészet történetében. Ekkor természetes volt, hogy minél több egyházi személy tartott a hadra kelt seregekkel. A Szentföldön – a sikeres harcok eredményeképpen – sikerült keresztény államokat létrehozni, ezek azonban nem bizonyultak tartósnak. Ekkor alapították a lovagrendeket, melyekhez olyan harcosok csatlakoztak, akik elsődlegesnek tekintették hitük védelmét. Az oszmánok elleni harcokban is sok keresztény pap vett részt, hogy jelenlétével fokozza a katonák harci kedvét, és lelki támaszt nyújtson nekik, amikor arra szükség volt. A török elleni harcok idején, majd később is a Habsburg uralkodók sokat tettek azért, hogy katonáik gyakorolhassák vallásukat a hadjáratok alatt is. Már I. Ferdinánd Brus Antal személyében generalis vicarioust nevezett ki az általa vezetett seregben. Az ezredlelkészek az erre a célra felállított kápolnasátrakban minden reggel és este közös imákat vezettek, minden hívő katonának lehetősége volt a húsvéti szentgyónás és áldozás elvégzésére. 1641-ben Marenzi Antal kiadta A tábori lelkészek szervezeti szabályzata című összefoglaló művét is. Két esztendővel később, egy pápai breve a tábori lelkészet vezetését a jezsuita rend kezébe adta a Habsburg Birodalomban. A rend ezt meg is tartotta egészen 1773-ban történt feloszlatásáig.
Ezt követően létrehozták az Apostoli Tábori Helynökséget, mely először a bécsújhelyi, majd a Sankt Pölten-i püspökséghez tartozott, egészen 1826- ig. Az 1848 áprilisában kiadott törvények rendelkeznek az önálló nemzeti őrsereg felállításáról is. Ebben a lelkészi szolgálat vezető szerepet játszott. A szabadságharc során számos pap tüntette ki magát a harcokban: 1849 februárjában a branyiszkói áttörés során Erdösi Imre piarista szerzetes, amikor látta, hogy elakadt a támadás, a nála levő méteres fakeresztet a hóba dobta, és így kiáltott a katonákhoz: „Otthagynátok az Úristent ezeknek a pogányoknak!?” Ekkor a roham újult erővel folytatódott, és sikerült átjutni a hágón. A kiegyezés után megalakult a királyi honvédség, amelynek alakulatai helyben állomásoztak, így a helyi plébániákhoz tartoztak, s az ott szolgálatot teljesítő papok foglalkoztak a katonák lelki életével és a szentségek kiszolgáltatásával. Egy 1869-ben kiadott rendelet értelmében csak mozgósítás esetén szerveztek tábori lelkészetet. 1883-ban nevezték ki az első, békeidőben is szolgáló tábori lelkészt, aki lelkész tanárként tevékenykedett a Magyar Királyi Honvéd Ludovika Akadémián. Később, a fővárosban működő helyőrségi kórházakban is működött lelkészi szolgálat. (Folytatjuk.)
