2012 nyara: a hajdani gyerekek felnőtt emberként ültek egy változatlanul mosolygó szemű, a szenvedéstől meggyötört arcú, de derűt, békességet sugárzó, már ősz hajú, súlyos beteg férfi ágya mellett. Nemcsak az első „fészekaljából” jöttek hozzá, hanem a huszonhét – Istennek szentelt – évből érkeztek Zoli atya tanítványai.
De jöttek a sportolók is a sporttárshoz, a triatlonversenyzőhöz, aki nemrég napi tíz kilométert futott le (most talán az égi futópályán rója a köröket), és eltekert 2200 kilométert Tours-ba, aki az extrém sportokat szívesen kipróbálta, és aki a székesegyház magasban álló Szent Péter-szobra mellől nézett le a térre. Jöttek a hajdani diák- és katonatársak, a paptestvérek és az őt tisztelők, szeretők egyházmegyén kívülről, országhatáron túlról is. De szívesen időztek ágyánál a gyógyítók, a gyógyításban segítők is, hogy választ, erőt kapjanak hivatásukhoz. Betegágya a kórház különböző osztályain zarándokhely lett. Eljöttek hozzá a fizikailag egészségesek, hogy ő, aki kínzó fájdalmak között egy ágyhoz láncolva morzsolta napjait, erőt, bátorságot, hitet adjon a lélekben elgyengülteknek. És ez a szeretetáramlat vissza is hatott, segített enyhíteni az ő szenvedését.
Kértük a csodát, a gyógyulás csodáját számára. És megkaptuk, csak kicsit másként. Zoli atya töretlen hittel, az örök életbe vetett rendíthetetlen bizalommal élte napjait, mozdulatlanságra ítéltetve, szenvedését engesztelésül felajánlva. A hozzá érkezők feltöltődve, gyógyultan távoztak tőle. A meggyötört testből kiragyogott a lélek. Sok évvel ezelőtt áhított missziós munkáját nem a pápuák földjén, hanem a kórházi ágyán teljesítette ki. Az „elég neked az én kegyelmem” Szent Pál-i gondolata fájdalmas szépségében igazolódott be. Egy másik korban élt „acélemberhez”, Loyolai Szent Ignáchoz hasonlóan ő is elmondhatta: „Visszaadom, Uram, szabadságomat.”
Először a számára fontos napi futásról kellett lemondania, később már a rövid távú mozgás is szemmel láthatóan fájdalmassá vált számára. A legszentebb áldozat bemutatása alatt már nem titkolhatóan gyötrődött. De hősiesen kitartott. Aztán jött a drámai pillanat: az oltár előtt összecsuklott. Akkor viselt utoljára reverendát. Hálás volt, hogy a kórházi ágyán is misézhetett, evangelizált. A léleképítés magasiskolái voltak rövid elmélkedései. Gondolatai soha nem bonyolult elméleti okoskodásként hatottak, hanem mindenki számára érthető, egyszerű, emészthető igazságként. Aztán már egyedül misézni sem tudott, és a beszéd is nehezére esett. Két kezén – a szegek helyett – az infúziós tű, amelyen át csordogált a rettegett fájdalmat elűző folyadék. Ez a két kéz vajon hányszor adott áldást, és nyújtotta oda az Élet Kenyerét, hány lelket oldozott fel, hány apróságot keresztelt meg, hány fiatal életét kötötte össze, és hányszor készítette utolsó útjára az életből távozót?
Az egykori erdőmérnök-hallgató természetcsodálata és -szeretete mindvégig megmaradt benne. A hegymászás, a szabadban való mozgás, a futás, a gyaloglás örömével nemcsak a civileket, hanem a paptársait is megismertette. Legendássá váltak az egyszerűségükről ismert mariazelli zarándokútjai. Őt mindig mindenki megszólíthatta. Őszinte, egyenes beszéde és egyszerű, derűs élete vonzó lett a különböző korosztályok és a különféle gondolkodású emberek számára. Sokoldalú, nagy elméleti tudását csak ritkán – szükséghelyzetben – csillogtatta meg. Soha nem akart más lenni, mint lelkipásztor. Ezért életét adta. Az Úr 2012. augusztus 31-én, pénteken hazahívta az ő hűséges pásztorát. A passió véget ért.
Lelki üdvéért szeptember 8-án mutattak be gyászmisét a szombathelyi székesegyházban, s a Jáki úti temető papi sírkertjében helyezték végső nyugalomra.
Sz. E.
