Fotó: Merényi Zita
Ezekben a pillanatokban az a fájdalmas gondolat is felmerül bennünk, hogy nem lehetünk többé az általunk szeretett, tisztelt ember közelében, nem érinthetjük meg, nem kérhetünk már tőle tanácsot. Akik olyan szerencsések voltak, hogy akár csak egyszer is a szentté avatott II. János Pál pápa közelében lehettek, megfoghatták a kezét, a szemébe nézhettek, mondják, különös emléket őriznek a szívükben, olyan kisugárzása volt.
E gondolatok jártak a fejemben, amikor munkatársaimmal Szentgotthárd felé autóztunk, hogy találkozzunk Soós Margittal, aki személyesen ismerhette Brenner János áldozópapot, hiszen a fiatal káplán a falujukba járt misézni, oktatta a helybéli ifjúságot. Nagyon vártam, mit tudhatunk meg tőle a körülményekről, emellett azonban az a kérdés foglalkoztatott a leginkább, hogy mit érez valaki egy boldoggá avatás előestéjén, ha az oltárra emelendőt személyesen ismerte, egykor beszélgethetett vele.
A szentgotthárdi plébánián Soós Margit nyugdíjas tanárnő és a plébános, Rimfel Ferenc fogadott bennünket. Amikor leültünk beszélgetni, a tanárnő először magáról, a fiatalkoráról mesélt. Pécsen végzett testnevelő tanárként, majd 1963-ban Szentgotthárdon, a Vörösmarty-gimnáziumban kezdett tanítani. 1995-ben innen ment nyugdíjba is. Szombathelyen elvégezte az egyházmegyei teológiai tanfolyamot, így általános iskolai hitoktató lett. Óraadóként a III. Béla Szakképző Iskolában tanított még nyugdíjba vonulása után is. Éveken keresztül vezette a szentgotthárdi karitászt.
Gimnazistakorában Szombathelyen volt kollégista, amikor – 1955. augusztus 17-én – Brenner János kápláni kinevezést kapott a rábakethelyi plébániára. Magyarlak, Soós Margit faluja Rábakethely filiája volt, onnan jártak át a papok misézni és hittanórát tartani. A gyilkosság idején Margit másodikos gimnazista volt. Szombathelyen, a kollégiumban érte hír, hogy megölték Brenner Jánost, a „káplán urat” – ahogyan ő nevezte a beszélgetésünk során. Azt csupán elbeszélésekből hallotta, miként vitték el a halott véres karingéhez szorított kezéből az Oltáriszentséget a templomba. Margit a szüleitől és a falubeliektől, elsősorban a vele egykorú lányoktól sok mindent megtudott a tragikus eseményről. Nehezen tudta feldolgozni, ami történt, de az akkori megszeppenése mára az imádság révén nagy boldogsággá, tiszteletté alakult benne.
A rábakethelyi plébánia két papja, Kozma Ferenc esperes plébános és Brenner János felváltva járt át Magyarlakra, hogy a híveket gyóntassa, a fiatalokat oktassa és misézzen. Nyáron, a szünidőben Soós Margit gyakrabban találkozott Brenner Jánossal, aki az első csütörtökökön mindig a faluban aludt. Nagyszerű hitélet volt akkoriban a környéken. „Gyakran beszélgettünk a szentmisék után a káplán úrral. Ilyenkor focizott a fiatalokkal, elvitte őket moziba, kiment velük a Rábára fürdeni. A gyerekeknek szabad bejárásuk volt a plébániára. A lugas alatt pingpongasztal állt, ott játszottak. Néha dolgozni is kellett – fát pakoltak a téli fűtéshez.” Soós Margit arról is mesélt, hogy bejárt a plébániára Kóczán Tibor is, aki azon a végzetes éjszakán elcsalta Brenner Jánost „nagybeteg rokonához”. Senki nem tudja, vajon volt-e ezenkívül bármi további szerepe a gyilkosságban. Máig sem derült fény arra, hogy mit tudott, és mit nem, de annyi biztos, hogy az élete megbicsaklott, lelkileg összetört. Ha részese is volt a gyilkosságnak, biztosan nem ő volt az egyetlen tettes, mert a káplán nagyon jó felépítésű, erős és edzett ember volt, egyetlen ember nem bírt volna el vele. „Brenner János nem volt elveszett ember, sem testileg, sem lelkileg. Mosolygós, nyílt tekintetű, nagy hatású fiatalember volt. Ma az ilyen emberre mondják, hogy karizmatikus egyéniség. Mi ezt annak idején nem tudtuk így megfogalmazni, de sugárzott belőle a jóság. Amit mondott, az egységben volt az életével, a cselekedeteivel. Kollégistakoromban naplót vezettem. A halálhíre napján ezt írtam bele: »Megölték plébániánk papját, akit szerettem. A vele való beszélgetések megerősítettek a jóban és a hitben«” – mondja Margit a múltba révedve.
Amikor a kollégista diáklány Szombathelyről hazament a karácsonyi szünetre, a faluban teljes csend uralkodott: mindenki félt. A bátyja ment elé a pályaudvarra. Másokat is így kísértek akkoriban, akkora volt a félelem. A történteket sírva mesélték el neki a szülei.
A gyilkosságot rekonstruálta a rendőrség: „eljátszották” a feltételezett eseménysort. Margit ezt több társával együtt megleste, sőt utóbb kimenőt kért a kollégiumból, és elment a bírósági tárgyalásra is, mert részese akart lenni az eseményeknek. Úgy gondolta, ettől talán kicsit megnyugszik a lelke.
Rimfel Ferenctől, Szentgotthárd jelenlegi plébánosától megtudtuk: Rábakethelyhez, a határ menti Szentgotthárd második kerületéhez egykor négy filia tartozott: Magyarlak, Máriaújfalu, Zsida és Farkasfa. Kozma Ferenc akkori plébános jó példát adott fiatal káplánjának. Halála őt is mélyen megérintette, minden bizonnyal ez is szerepet játszott abban, hogy néhány esztendővel később ő is meghalt. A környék népe sejtette, kik vehettek részt a gyilkosságban, de bizonyíték híján megvádolni senkit nem lehetett, ma sem lehet.
Ennek ellenére a falu lakói érdekes eseményeknek lehettek tanúi a bűnténnyel kapcsolatban. Az egyik férfi, akiről feltételezték, hogy köze lehetett a gyilkossághoz, súlyos alkoholista lett. A rendszerváltozás után felkeresték új lakhelyén, és kérték, hogy számoljon be a történtekről, de nem volt hajlandó beszélni, hamarosan továbbköltözött, és nyoma veszett. Egy másik feltételezett elkövető súlyos betegen, már némán, kézjelekkel arra kérte Rimfel atyát a halálos ágyán, hogy imádkozzon érte, gyóntassa meg, és oldozza fel. Az eseményekkel kapcsolatos kérdésekre csupán patakzó könnyeivel válaszolt.
Aki nem élt a szocializmus idején, talán azt sem tudja, hogy az osztrák határ közelében fekvő településekre csak különös indokkal és külön engedéllyel léphettek az ország más tájain élő emberek. A határt aknákkal, szögesdróttal, jelzőrendszerrel és géppisztolyos katonákkal szigorúan őrizték. A laktanya mellett volt a földje annak a családnak, amelynek a fia elcsalta Brenner Jánost a gyilkosság estéjén. Az édesanyát röviddel a tragikus éjszaka után saját földjén lőtték le a katonák. A hivatalos indok az volt, hogy a laktanyában tartott bagolynak akart valaki eleségként verebet lőni, de elvétette a célt. „Ki az az őrült, aki géppisztollyal akar lelőni egy verebet?” – kérdezte a plébános.
Soós Margit elmondta: Brenner Jánost szerették az emberek, vonzotta őket. Talán ez volt a fő bűne: sok embert szerzett meg a hitnek, az Egyháznak. Mindig mosolyogva ment az utcán, mindenkinek kedvesen köszönt a faluban. Hirdette Istent, és minden pillanatában hitelessé tette a hitét. A temetésére el akartak menni az emberek, de a hatóság új időpontra helyezte át az eseményt, hogy ezzel is akadályozza a részvételt. A bűncselekményt igyekeztek rablógyilkosságnak beállítani. A plébános véleménye szerint ez az indíték nem állja meg a helyét, hiszen ez esetben elég lett volna elcsalni a papot, s a rablók a távollétében elvihették volna a plébánián lévő értékeket. A gyilkosság után mindenkit kihallgattak, megpróbálták egymás ellen fordítani a lakosokat, megmérgezni a barátságokat.
A környék nem felejtett. Néhány esztendővel a tragédia után – bár a falvakban nyíltan senki nem mert beszélni Brenner Jánosról – a rábakethelyi plébános, Kozma Ferenc a magyarlaki templomban egy pietà- szobrot akart állítani az emlékére.
A hatóságok nem engedélyezték ezt, arra hivatkozva, hogy középületben nem lehet csak úgy szobrot állítani. Így az alkotás végül a rábakethelyi temetőbe került, ma is ott áll. Bár nagy volt a félelem a környéken, a pietà alatt mindig égett a gyertya, és volt a vázákban friss virág… Brenner Jánosnak néma, de világító emlékezete volt a faluban. Példaképe volt az embereknek – a gyilkosság a legtöbbjüket csak megerősítette a hitében.
Amikor arról kérdeztem a tanárnőt, hogy miként készülnek a boldoggá avatásra, mosolyogva így válaszolt: „Brenner János halálának évfordulóján Magyarlakon, a templomban elhelyezett emléktábla előtt esztendők óta verset mondanak a gyerekek, és virágokat visznek az emlékezés helyére. Rendszeresen imádkoztunk, ostromoltuk az eget, hogy mielőbb a boldogok sorában tisztelhessük egykori káplánunkat. Lelkünkben készülünk, hogy méltó módon ünnepelhessünk. Most már nem érte kell imádkoznunk, hanem hozzá fordulhatunk segítségért. Magunkban és az utánunk következő nemzedékekben is tudatosítanunk kell azt a kegyelmet, amit kapunk. Brenner János jelmondatául ezt a szentírási idézetet választotta: »Az Istent szeretőknek minden a javukra válik« (Róm, 8,28). Halála, áldozata a mi javunkra is válik – szinte felfoghatatlan ez a kegyelem. Nekünk még feladatunk van. A felnövekvő fiataloknak tovább kell adnunk Brenner atya vértanúságának történetét, és mindenkiben növelnünk kell a tiszteletét.”
Soós Margit különös gondolatokkal zárta a beszélgetést. Mint mondta, sokan reménykednek abban, hogy még ma is élnek néhányan azok közül, akik részt vettek a gyilkosságban, és egyszer megszólalnak. Feltámad bennük a lelkiismeret, és elmondják, miért ölték meg a rábakethelyi káplánt, Boldog Brenner Jánost. Vagy legalább megtérnek…
