A Down-szindrómát egy kromoszómaeltérés okozza, amely a huszonegyedik kromoszómapár hibás osztódása miatt jön létre. A betegség középsúlyos vagy enyhe értelmi fogyatékossággal jár, és különböző testi rendellenességekkel társulhat. A szindrómát John Langdon Down angol orvosról nevezték el. 1866-ban ő írta le először klinikailag a tünetegyüttest. A külső megjelenés (a belső szemzugban megjelenő úgynevezett mongolredő) alapján helytelenül úgy gondolta, a betegség lényege a mongol rasszra való visszaütés, ebből ered a hibás és elfogadhatatlan „mongoloid idióta” elnevezés, amelyet hazánkban is sokáig használtak. Ma már szerencsére kikopott a nyelvből.
A Down-szindrómás emberek sajátos külső és belső jegyekkel rendelkeznek. Egyenes a hajuk, rövidek a végtagjaik, alacsony növésűek. Legtöbbjük valamilyen szervi betegséggel is küzd: szívhibával, látás- vagy hallásproblémákkal, pajzsmirigy-alulműködéssel. Értelmi és egyéb képességeik, valamint személyiségvonásaik nagyon különbözők lehetnek, de általában jellemző rájuk, hogy barátságosak, őszinték és nyíltszívűek. Korai gyógypedagógiai fejlesztésekkel szinte mindenre meg lehet tanítani az e rendellenességgel született gyermekeket.
A Down-szindrómával élők külsőre nagyon hasonlítanak egymásra. Őket nézve az embernek olyan érzése támad, mintha mind testvérek volnának. Mintha valami nagyon mély kapocs tartaná össze őket. Nem csoda, ha nyitott lényükkel nem csupán Amerikában hívják fel a figyelmet valami jobbra, szebbre. Magyarországon például a Nemadomfel együttes, a Baltazár Színház, a Kemence Varázsa Fazekasműhely mind arról tanúskodnak, hogy élnek köztünk olyanok, akiket mi betegeknek tartunk, pedig valami fontosat mi tanulhatunk tőlük. Mi, „egészségesek”…
Fotó: Koncz Veronika
