Az együttes neve magyarul: félrebeszélő, de ismert az angol kifejezés delirious with joy – örömittas jelentéssel. Esetünkben ez utóbbiról tehetünk tanúságot, akik hallottuk már őket. Mostani fergeteges koncertjük sokunkat békességes és egyben tettre kész örömmel töltött el. Dalszövegeik és nyilatkozataik is egyértelműen az Örömhír továbbadásáról szólnak. Lezárul, de új korszak kezdődik az együtt töltött évek után az öt zenész életében. Az Arun gyülekezet tagjai ma is rokoni és baráti szálakkal kötik őket egymáshoz, mégis különválnak alkotói útjaik. A profi zenélés idejüket annyira lekötötte, népes családjaikat oly ritkán láthatták, érezték, valami mást kér most Isten tőlük… Ki-ki másképp fogja folytatni, bár a cél cseppet sem változott: örökké dalolni Isten szeretetéről.
Martin Smith, az énekes így ír a küldetés kezdeteiről: „Kialakult bennem a meggyőződés, hogy teljesen Istenre kell hagyatkoznom: ezentúl főállásban kell a zenének szentelnünk magunkat. Az elképzelés, hogy mindenki hagyja ott a foglalkozását és csak a zenének, a zenéből éljen, ijesztőnek tűnt családos, többgyermekes szülőkként. Lehetetlennek éreztük a tapasztalatok alapján, hogy egy keresztény zenét játszó banda pusztán a zenélésből megélne. Mégis a pénz tűnt a legkevésbé aggályos részletnek. Mindamellett, mikor maga Isten mondja, hogy »Menj!«, akkor nem lehet visszafordulni!”
Azóta több millióan hallhatták, több ezer koncerten világszerte őket; tanúságtételeiket a hitről, és számtalan visszajelzést kaptak, hogy nem hiába. Megtérések, békességesebb társadalmi közeg alakult nyomukban. Jártak a több évtizedes északír-brit válság által sújtott vidéken, ahol Fehér Szalag Dallal nyerték meg Isten békéjének az embereket, ahogy a tuszi-hutu ellentét, a nyolcszázezres népirtás országában, Ruandában, vagy ahogy a többmilliós AIDS-árvák vidékén, Dél-Afrikában, vagy ahogy az indiai nyomor prostituáltjainak gyermekeihez vitték az égi remény sugarait a földi szeretet-gesztusok által. Szintén Martin számolt be arról, hogy „elérkezett életünkben az időszak, mikor megnyíltak az egek, és senki sem tudta, mi történik a következő pillanatban. Ilyenkor gyakran csak egyszerűen csöndben vártunk, élveztük Isten jelenlétét, vártuk az ő hangját. Valójában Isten hadserege volt itt alakulóban, s hónapról hónapra jelekkel erősített minket: látomásokat küldött, sebeket gyógyított, táncra szabadította lábunk, az életünket kérte. Elérkezett a mi időnk, nem tarthattuk tovább vissza mindazt, amit kaptunk – ki kellett vinnünk a szentek dicsőítését és magasztalását az utcákra, minden emberhez! Éveinket meghazudtoló bátorságot kaptunk…” Törd meg a csendet! – énekeltük velük a refrént a szívdobogtató lüktetésben… ahogy daloltuk: Fesd pirosra a várost Jézus vérével! – a ránk omló fény-szín-hangzuhatagban.
