Újévi élet-tarisznya

Sok fiatal álma ez. A felelősséggel gondolkodóké, akik nem diákhitellel és rendszeres szülői apanázzsal a zsebben, jó távol a szülői fészektől tanulják az „önállósodást” – sok esetben belevetve magukat az éjszaka mocskába -, hanem valóban azért járnak a főiskolára, egyetemre, hogy töltekezzenek, s legyen (rá)látásuk a világra. Meg tudják különböztetni a jót a rossztól, az igazat az álságostól. Hasznosítható ismeretekkel, élő barátságokkal, örökre elraktározandó élményekkel telepakolva élet-tarisznyájukat. Aztán ha kevés az ösztöndíj, és semmiképpen sem akarnak lemaradni a csoporttársak szervezte külföldi útról, jöhet a hazai bébiszitterkedés, az angolóra vagy éppen az alkalmi munka: kocsimosóban, pizzériában, áruházban…

S ha olykor-olykor nehéz a lét, elhalkul a szó, bátortalanná lesznek a lépéspróbák, még gyakrabban nyílik az egyetemi kápolna kilincse. Ugyan a hallgatóknak csak kis százaléka keresi az élő kapcsolatot az Úrral, de vannak, akik nyíltan vállalják: hívők, és rendre tanúságot tesznek arról, hogy létük nem véletlen, Istennek dolga van velük, diplomájukkal tervük van, és még ha csak vendégek is vagyunk e földön, nem mindegy, hogy mivel rendezzük be a világnak nevezett vendégfogadót. Mivel töltjük meg: szeretettel, hűséggel, barátsággal vagy gyűlölettel, irigységgel s közönnyel. A megfelelő pillanatban „elsütött” tanúságtétel felkavarja az állóvizet. Úgy, mint a tengerbe dobott kavics. A kimondott szó nem marad visszhangtalan. A „címzett” kommentál, kérdez, s talán eltűnődik a hallottakon. Lehet, hogy nem abban a minutumban, hanem másnap vagy két hét múlva. Az sem kizárt, hogy megkérdezi, mi az az alfa kurzus vagy katekumenátus, és néhány hónap múlva maga is tagja lesz a közösségnek, és őszintén vágyakozik a szentségfelvételre. Egy idő után az is élő valóság lesz, hogy Isten kiegyengeti a görbét, hogy tapintható a szeretete, érezhető a Szentlélek tüze, s a lét csomói nyomban kisimulnak…

Ha kinevetnek bennünket évfolyamtársaink, és azt gondolják, hogy túl konzervatívak vagyunk, mert szüleinknek, nagyszüleinknek sikerült átplántálni belénk a hit magját, és/vagy plébánosunknak célba értek prédikációi a köztünk élő Jézusról, a Teremtő kegyelmi ajándékairól, nos, ne törődjünk ezzel! Imádkozzunk értük, hogy lássanak! Lássanak mást is, mint amit a XXI. századi trend diktál. Halljanak városmisszióról és ifjúsági világtalálkozóról, a hitből életre hívott ifjúsági közösségekről, a házasság előtti tisztaságról, a gyónás katartikus erejéről, s az újévi kijózanodás helyett arról, hogy szilveszter éjszakáján a templom csendjében, az Oltáriszentség jelenlétében az Urat gitárral, énekszóval dicsőítve, költőink istenes verseit és a Szentírás egy-egy igéjét idézve is át lehet(ett) élni az évfordulót. A keresztény reményt, amely ebben az esztendőben sem hagy el bennünket. Sőt, újabb barátokat tartogat számunkra – talán a nagy Ő is kopogtat -, és sok-sok lelki élményt. Természetesen úgynevezett nehéz embereinkre is figyelmeztet bennünket, meg arra, hogy Jézus Krisztus Örömhírét kötelességünk hirdetni. Soha nem feledhetjük: a hit nem magánügy, hanem a legszemélyesebb közügy.