„Örömet viszünk”
Fotó: Merényi Zita

 

A kárpátaljai utakon csak zötykölődve, nagyon óvatosan tudunk haladni. Nem azért, mert kátyúsak, hanem mert nagyjából kátyúkból állnak. Közöttük kell megtalálni az út maradékát, ami folyamatos koncentrációt, manőverezést igényel. Ez az állapot számunkra rendkívülinek, nehezen kezelhetőnek tűnik, míg itt, úgy tűnik, mindenki elvan vele, alkalmazkodott hozzá. Sok a félbehagyottnak tűnő építkezés, de a porták többnyire takarosak, a házak előtt vagy mellett elmaradhatatlan a szőlőlugas, a kerítés tövében pedig a pad. Itt-ott kombinálják a kettőt, és a pad fölé futtatták a lugast. Most ugyan, délelőtt lévén, senki sem ül rajtuk, mégis jólesik látnom ezeket a padokat, amelyekre délután és esténként bizonyára kiülnek a lakók nézelődni, beszélgetni. A nyitottság, a közösségi igény, az összetartozás-tudat jeleit látom bennük.
A szélsőségek és a kontrasztok földjén járunk. Noha a természet burjánzóan gazdag, az út mellett nagyon sovány teheneket látok feküdni a fűben. Az egyik elhagyott, hatalmas, romos épület – talán egykori laktanya – mellett pedig egy csupa arany, ikonos feszületet állítottak fel. Nagyszőlősön egy kertitörpebolt utcára kipakolt készletén csodálkozom el. Sohasem gondoltam volna, hogy ekkora választék lehetséges ebben a műfajban. A rengeteg méretes, csillogó, vigyorgó vagy grimaszoló törpe ámuldozva figyeli elhaladó mikrobuszunkat, amelyre az van írva, hogy „Örömöt viszünk”.
Több mint hatórás autózás után érkezünk a kárpátaljai Viskre, a Kölcsey Ferenc Középiskolába. A Katolikus Karitász küldöttségét Darvai Csilla igazgató és munkatársai fogadják. A gyerekek kedves megilletődöttséggel figyelik az átadóünnepség előkészületeit.
Köszöntjük a Karitász képviselőit, köztük Klaus Höhnt, a németországi Szent Erzsébet Humanitárius Egyesület elnökét, aki az ajándék bicikliket hazájában összegyűjtötte nekünk – mondja Csilla, majd átadja a szót Écsy Gábor Karitászigazgatónak. – Több mint ötven kerékpárt adunk ma át, amelyet Klaus barátunk jóvoltából először Magyarországra, majd ide, Viskre szállítottunk – mondja az igazgató. – Az utóbbihoz le kellett győzni bizonyos nehézségeket, de ismét kiderült, hogy a szeretet képes átlépni az országhatárokat. Kedves gyerekek! Kívánom, hogy mindig célba érjetek a kerékpárokkal, és közben az őrzőangyalok vigyázzanak rátok!
Klaus Höhn sok örömet kíván a gyerekeknek a vakációhoz, és biztosítja az iskola vezetőit arról, hogy újabb adományok is érkeznek majd. Az igazgatónő megköszöni, hogy a kapott biciklik révén több szabadidőt tölthetnek együtt a tanulóik. Amúgy is szeretnek mozogni, túrázni, és erre mostantól újabb lehetőségük nyílik, teszi hozzá.
Écsy Gábor atya megáldja a bicikliket, az áldás szövegével „fegyelmezett biztonságra” intve jövendő használóikat, és biztosítja őket arról, hogy Jézus mindig velük jár majd az úton.
A rövid kis ünnepség után az iskola tanulói fényvisszaverős biztonsági mellényeket húznak, majd mint a kalitkából szabaduló madársereg kirajzanak, és – noha a bicikliket felavató első út vonalát szigorúan kijelölték a tanáraik – a szabadság mámorában a társaság legalább fele az első tíz percben vissza sem tér. Talán igazuk is van, hiszen az alapos próbához nem elég néhány kört menni. Csak találgatjuk, merre járhatnak, de aztán érett megfontoltságukban és az őrangyalok éberségében bizakodva ebédelni indulunk.
Távozóban megnézem az iskola névadójára emlékeztető táblát, amely szerint Kölcsey várhegyi fürdőzés céljából gyakran tartózkodott a környéken 1828 és 1838 között, és Visken is többször járt. Ebéd közben az igazgatónő is megemlíti a költőt, mégpedig a huszonöt kilométernyire levő huszti vár romjai közti bolyongásaira és az élményből született versére utalva.
Az iskolában 391 gyereket oktat negyven tanár. Az intézményhez tartozó, de a Református Egyház tulajdonában levő Mustármag óvodába 102-en járnak, hat óvónő és hat dada vigyáz a kicsikre. A Kölcseyben 5–17 éves korú gyerekek, fiatalok tanulnak. Táncszakkörük és énekkaruk nagyon népszerű.
A bicikliadomány valósággal kinyitja majd a világot leg­alább hatvan hátrányos helyzetű diák, köztük több roma gyermek számára, és hozzásegíti az iskolát ahhoz, hogy többször eljussanak például a Viskhez tartozó gyönyörű üdülőfaluba, Saján­ba. Van ott egy tó, amiben a bátrabbak mindig meg is fürdenek. A kapott biciklik az iskola tulajdonába kerülnek, ott fogják őket karbantartani.
Klaus, az adományakció szervezője visszatekint szegénységben megélt gyermekkorára, és életfilozófiájaként beszél a segíteni akarásról meg az abból születő akciókról. Ezeknek csupán az egyike ez a mai, kárpátaljai alkalom. Több mint harminc biciklit hoznak még nemsokára. A Katolikus Karitász orvos­missziójával a közelmúltban kétszáz gyermek szűrését végezték el, és úgy tervezik, hogy várandós anyukák vizsgálatához szükséges műszerek beszerzésével is segíteni fogják a környékbelieket.
Klaus régen sokat üdült a családjával a Balatonnál, és Magyarországnak csak a szebbik arcát ismerte. Akkor még el sem tudta képzelni, hogy nálunk és a környező országok magyarlakta településein segélyakciókra lehet szükség. De amióta a Máltai Szeretetszolgálat, majd a Karitász révén megismerte a valós helyzetet, igyekszik minél többet segíteni.
A magyartanár, Szeles Viktória az iskola szakköreiről mesél, például a tánccsoportjaikról, és azokról az évekről, amikor a tanári kar egyes tagjai, köztük ő is, könyvből és a YouTube segítségével tánctanárrá képezték magukat. A kísérlet annyira sikeres volt, hogy ma már több mint száz fiatal lelkesedik itt a néptáncért. Újabban a budapesti Hagyományok Házából havonta mentorok érkeznek tanfolyamot tartani. A fellépőruhákat az iskola varratja; mivel jellegzetes viski viselet nincsen, szabolcsi motívumokkal díszítik őket. Sportban, kosárlabdában és fociban egyaránt jók az itteni diákok, közülük nem egy magyarországi egyesületekben focizik. Nagyon népszerű a hittantábor is, amelyet nyaranta rendeznek.
Sajnos a fiatalok Kárpátalján nemigen látnak jövőt a maguk számára, csak kevesen hisznek abban, hogy a tanulás sikeressé teheti itt őket. A szüleik zöme külföldön dolgozik, például beteget gondoz. Kárpátalján sok-sok tanulás után is csak rosszul fizetett állásokra lehet kilátásuk, ezért általános, hogy külföldre készülnek.
Az előbbiek hallatán kissé elszontyolodunk, de aztán halljuk, amint a közben befutó tévéseknek talpraesetten válaszolgat egy kislány, és máris elfelejtjük a korábbi kishitűségünket. Ő ugyanis, noha csak egy-két perccel korábban tudta meg, hogy nyilatkoznia kell, olyan magabiztosan szerepel, mintha mindig ezt csinálta volna. Ahol ilyen tehetségesek a fiatalok, ott soha nincs miért csüggedni.

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.