Fotó: Kissimon István
Tudjuk: a Budáról Fehérvárra menő út mentén élőket nem kímélte a történelem – frontvonal volt itt a török időkben, a Rákóczi-, majd a ’48-as szabadságharc idején is. De a bortermelés hagyománya nem szakadt meg. A velencei szőlőhegyet teljesen elpusztító filoxéravész előtt a vidék még az angol királyi haditengerészet borellátásában is részt vett, és az itteni borok érmeket nyertek versenyeken.
A napjainkban az Etyek-Budai borvidékhez tartozó területen ismét virágzik a szőlőművelés. S van egy pincészet, amely őrzi Pákozd bortörténelmét: a Meleg-hegy déli lejtőjén található Lics Pincészet.
– Az 1980-as évek végén a szüleim, Lics László és Lics Lászlóné Éva véletlenül találtak rá itt egy régi, leégett épületre, és egy pincére, amelybe kutyasétáltatás közben csaknem beleestek. Először fizikailag, majd beleestek átvitt értelemben is – meséli Lics Balázs borász, aki ma feleségével, Joslynnal együtt vezeti a pincészetet. – Szüleim ezután megkeresték a tulajdonost, aki örömmel eladta nekik a földet, hiszen kinek kell egy leégett présház a kukoricaföldek közepén?
A borász házaspár azonban tudta jól, mit csinál.
– Édesapám itt nőtt fel Sukorón, és tisztában volt vele, hogy ez régen jó szőlőterület volt. De hát csak körül kell nézni: vulkanikus hegység, déli lankák, Velencei-tó… A húgom, Judit azután elkezdett kutatni, vajon miért építettek ide ilyen nagy pincét. A felfedezett épület ugyanis nem szokványos parasztpince-méretű volt, hanem több mint harminc méter hosszú. Így derült ki: a jezsuiták építtették az 1750-es években, majd a székesfehérvári káptalan és püspökség dézsmapincéje volt.
2005-ben a család kérésére Spányi Antal megyés püspök megáldotta az új életre keltett pákozdi pincét, amely ma büszkén őrzi történelmét, és viszi tovább a helyi bortermelő hagyományokat. Nem véletlen, hogy idén már második alkalommal rendeztek a Lics Pincészetben külön programot a Múzeumok Éjszakája keretében: legutóbb a Velencei Helytörténeti Közhasznú Egyesület kiállítását, illetve Stadler Klára képeslapgyűjteményének különleges darabjait láthatták azok, akik a legrövidebb éjszakán ellátogattak a pincébe.
Persze a pincészet mindenekelőtt működő és sikeres borászat, amelyhez huszonkét hektáros birtok tartozik. A szőlő nagy részét Lics Lászlóék telepítették vissza a területre.
– A nemzetközi fajták mellett, mint a cabernet sauvignon vagy a merlot, termelünk magyar fajtákat is, amelyek egyre népszerűbbek, például cserszegi fűszerest, Irsai Olivért, juhfarkot – mondja Balázs, aki testvérével a második borászgeneráció a családban.
– Szüleinknek, az első nemzedéknek nehéz volt szinte a semmiből megteremteni a pincészetet, nekünk a folytatás a kihívás. Magyarországon mostanában megy végbe az első nemzedékváltás a borászszakmában, és ez nem mindig zökkenőmentes, mint például Németországban, ahol számos pincészet már a huszadik generációnál tart, és a váltás rutinszerű folyamat. Ugyanakkor ez nem szembenállást jelent: az idősebbek is próbálkoznak új dolgokkal, ahogyan a fiatalabbak is; és az a jó, ha a kettő találkozik. A borászatra általánosan jellemző, hogy a tradíció és az új dolgok kiegészítik egymást. Régóta termesztenek szőlőt és készítenek bort a Kárpát-medencében, mindennek megvan a maga hagyománya, és vannak fejlesztések, amelyek segítik a borászkodást. De meg nem változtatják, hiszen az alap ugyanaz marad: szőlőből bort készítünk.
A Lics családnak Pákozd mellett Budafokon és Szekszárdon is van pincészete. Boraikkal idén három díjat is elnyertek a VinAgora Nemzetközi Borversenyen: aranyérmet a Szekszárdi Bikavérükkel, illetve a Balázs fiáról Pákozdi Tamás-válogatásnak elnevezett cuvée-jükkel, valamint egy ezüstérmet a Pákozdi Syrah-val.
Balázs reméli – hogy testvéréhez és hozzá hasdonlóan –, gyermekei nemcsak belenőnek, hanem bele is szeretnek a szőlészetbe, a borászkodásba.
– A szüleim nem erőltették a dolgot, mindig azt mondták: azt csinálhatsz, amit szeretnél. Én is ezt mondom a gyerekeimnek, akik most lesznek tíz-, illetve hétévesek. De úgy hiszem, meg fogják szeretni, mert élvezik, hogy kint lehetnek a szabadban, és érteni fognak hozzá, mert úgy nőnek fel, hogy látják, mit hogyan csinálunk.
És persze látják, a szüleik menynyire szeretik azt, amit csinálnak – s talán ez a legértékesebb örökség.
