Örökbefogadásaink karácsonyi fényei

Becsukom a szemem, és bár szinte elnyom a fáradtság, ott termek én is állandó mesehelyszíneink egyikében.

 

Advent idején az élet hozza a mesetémát: Betlehem városa és az istálló elevenedik meg esténként, a pásztorok, a háromkirályok világa tetszés szerint színezhető, az állatokhoz is odafér még egy katica, és mindig valamilyen történet esik meg velük. Mégis, a halk kérdések nyomán újra és újra visszatérünk a Családhoz. Mert a gyerekeim tudják, hogy a kicsi Jézus érkezésében és az ő születéstörténetükben van egy közös vonás. Különös, de igaz, hogy Mária és József is valahogy úgy lettek család, ahogy mi: örökbefogadás által.

Mária és az angyal találkozását számtalanszor kellett már újramesélnem. Ebben a legérdekesebb pont, hogy Mária elgondolkodott. Sírt is? Igen, kicsit sírt is. Mert azt gondolta, hogy neki meg Józsefnek szépen sorban születnek majd a gyerekeik, ahogyan másoknak… És nem így lett? Kicsit máshogy lett, mint ahogy elképzelték, úgy, ahogy az angyal mondta. És József megölelte Máriát? Igen. Akkor érkezett Jézus? Igen. Akkor már nagyon várták.

Mária, József és Jézus hármasa alighanem azért foglalkoztatja őket, mert sajátjuk már a tudás a Szent Család titkának lényegéről, egy egyszerű emberi történetről, amelyben egy fiatal pár élete másként alakult, mint ahogyan eltervezték, és akik csak akkor győződtek meg arról, hogy nagyon is jól van ez így, amikor igent mondtak a rájuk bízott gyermekre.

Advent évről évre egyre gazdagabb számomra, és ezt az örökbefogadás tényének köszönhetem. Annak, hogy cseperedő gyerekeim kérdései által mind mélyebb tartalommal nyílhat meg előttünk megajándékozottságunk tudása. Az idei adventet még fényesebbé teszi, hogy ismét várakozunk egy kistestvérre, és ezzel kapcsolatos érzéseink szavakba öntése, vágyaink, türelmetlenségünk megfogalmazása, kifejezése mindig jó alkalmat teremt arra, hogy ők is átélhessék azokat az élményeket, ahogyan és amennyire őket vártuk. Gyerekeim azt is egyre tisztábban látják, saját felfogásuk szintjén jól értik és érzik, hogy ami velük és általuk velünk történt, abban nincs titok. Nagy ajándék számomra, hogy azt érezhetik, a fájdalmakat elgyászoltuk, a könnyek felszáradtak, az emberi tervekhez való görcsös ragaszkodás helyére az Isten tervének jóságára való folyamatos rácsodálkozás lépett. Felszabadultan beszélgetnek velünk a rájuk való várakozásról, a születésük körülményeiről, és ha a felnőtt számára váratlan – a gyerek számára természetesen adódó – pillanatban is tesznek fel egy kérdést az örökbefogadás valamelyik részletéről, őszinte választ kapnak.

 Amikor halkan kilépek az elcsendesülő kisszobából, a résnyire hagyott ajtón beszűrődik az éjjeli lámpa fénye. Az a mi betlehemi csillagunk? Igen, az. Szépen fénylik, ugye?