Borúra öröm

A négy gyereke közül mindet másért szerette. Ha az úgynevezett nagy családon csodálkozók azt firtatták, hogy lehet- e a négyet egyformán szeretni, mindig bólintott. Hát hogyne, szeretni csak egyféleképpen lehet: teljesen, tiszta szívből. Ahogy az anyjukat is kell, mert ha ez másként lenne, összedőlne a világ, meghalna minden a lelkében, olyan lenne, mint ilyenkor télen: kegyetlen, fagyott, kíméletlen. Nem szeretni annyit jelent, mint meghalni. Amikor hazaértek, és a férfi meglátta a feleségét, nagyokat ütött a szíve. Rendben van, szeretek, gondolta.

 Ezután jöttek-mentek az időben, a szülők kifelé, a gyerekek, a két fiú meg a két leány befelé: éltek, úgy, ahogy sehogy máshogy nem lehet: szeretetben peregtek az évek. Természetesen, mint Széles Péter, a zuglói épületszobrász mondogatta, az élet nem méznyalás: kisebb-nagyobb ütközetek az úgynevezett nagy családban is lezajlottak, némely iskolai intők után a papa és a mama összekiabált, a kamasz, később felnőtt gyerekek bánták bűneiket – néha nem bánták –, a fiúk lányok után járkáltak, a lányoknál megjelentek az udvarlók. Az egykori óvodás kislányból csinos nő lett, úgy pörgött-forgott a világban, ahogy a világ benne: reggeltől estig beszélt, énekelt, nevetett és sírt – ahol megjelent, csupa fény lett minden. Hét évig udvarolt neki József, az udvarias, kedves, tisztelettudó fiú, szinte együtt nőttek fel, a leány szülei is elfogadták a gyereket, mindenki tényként kezelte, hogy őket egymásnak teremtette az Isten, ebből esküvő lesz. A ragyogó pár egymást segítve eljutott a diplomáig, jó állásokat kaptak, a fiút gyakran vitte mérnöki munkája külföldre. A leány hűséges volt, várta. Közös életük utolsó szolgálati utazását Portugáliába tette a fiú. Amikor hazajött onnan, sokkal többször csörgött a telefonja, mint korábban. Ki az, kérdezte a leány – nem érdekes, legyintett a fiú, egy régi ismerős. Csak néhány napig kerülgették egymást szótlanul, aztán a fiú nem bírta ki, elmondta: Lisszabonban összejött egy másik lánnyal. Semmi komoly, magyarázta: városnézés, séta, tengerzúgás, ilyesmi. Igen? – szűkült össze a leány szeme –, semmi? Majd elköltözött közös lakásukból, és száz napig sírt. A fiú is szomorú volt, de igazából nem értette, mi történt velük.

Vége, most múlt el csendesen, nevetett a leány a századik napon szüleire. Elég hangos volt ez azért, mondta az apja, és amikor kiderült, hogy új hódolója van a leánynak, a szülők nem tudtak mit kezdeni a helyzettel. Nem akarták látni az új udvarlót. Újabb kétszáz nap elteltével aztán bemutatkozhatott a fiatalember, mert a leány azt mondta az apjának: tudod, papa, a szerelem olyan, hogy nagyon dobog a szívünk. Miért, a másiknál nem dobogott? De igen, csak nem ilyen erősen. Ennél jobban már sohase fog nagyobbakat ütni, ezt biztosan tudom – mosolygott a leány. Az apa azért megkérdezte az új fiatalembertől, hogy feleségül veszi-e a lányát. Szeretem őt tiszta szívemből, válaszolt a fiú, és a szemében különös fények villantak. Elviszem, elveszem.

Az úgynevezett nagy család aztán lassan megnyugodott. A szülők és a testvérek elfogadták az új helyzetet. És amikor az anya meg az apa a következő tavasszal belebiciklizett az alkonyatba, nem csodálkoztak azon, hogy nagyon erősen dobogott a szívük, hiszen szerették egymást. Teljesen, tiszta szívükből.

Kisebbik lányukat pedig feleségül vette a fényes szemű fiú.