„Örök tűznek titkát őrzöm”

Az egykori műteremlakáshoz kapcsolt, 2008-ban átadott Tavasz Teremben immár kilencedik kiállítását rendezte meg az MCP-műhely – ezúttal „Örök tűznek titkát őrzöm” címmel, Körösfői-Kriesch Aladár (1863–1920) személyére és alkotásaira összpontosítva. Házigazdaként Csillag Péter vezet körbe a mindössze két helyiséget elfoglaló, sűrű tárlaton. „A 2007-es nagy városmissziós kiállítás kapcsán derült ki, hogy milyen jól együtt tudnak működni a művészi hagyatékokat gondozó családok. A Művésztükör sorozatban ennek köszönhetően valósulhattak meg a Paizs Goebel Jenő, Aba-Novák Vilmos, Szőnyi István és Triznya Mátyás, Stróbl Alajos, Búza Barna, Mendlik Lajos, majd Nagy Sándor és Kriesch Laura – széles körben nem ismert, többségében magántulajdonban őrzött – alkotásait bemutató tárlatok. Utóbbi kapcsán fogant meg a Körösfői-Krieschkiállítás gondolata; és onnan indult a gyümölcsöző együttműködés a Gödöllői Városi Múzeummal is.”

A karizmatikus Körösfői-Kriesch és barátja, Nagy Sándor szellemi vezetésével működő gödöllői telep 1901 és 1920 között a hazai szecesszió egyik fellegvára lett. A kolónia festő, szobrász, építész, bútortervező tagjai a művészetek szintézisére törekedtek, szövőműhelyt nyitottak…

A tárlat koncepciójáról szólva Csillag Péter Körösfői önarcképére mutat: „Portréjáról is látszik, hogy ezek a szemek lángra tudtak lobbantani másokat. A kiállítás címadó idézetét egyik verséből vettük: Az örök tűznek titkát, / Melyet szívem legmélyén / Istennek keze gyújtott / Rettegve őrzöm…

Mégis mi lehet az oka, hogy a századforduló és különösen a szecesszió „felszabadító”, tabudöntő egyéniségeivel és irányzataival szemben a gödöllői csoport tagjait inkább a spirituális gondolkodás, a Krisztus-központúság jellemezte? „A kiállítás lényegét érinti a kérdés. Minket is alapvetően ez izgatott. A gödöllői művészek nem pusztán együtt dolgoztak, hanem családjaikkal életközösséget is alkottak. Nagy Sándor megfogalmazása szerint a művésztelep az egész élet szigete volt. Ők az élet minden egyes apró mozzanatát művészetként fogták fel. Maguk tervezték és készítették ruháikat, rendezték be környezetüket. A testlélek-szellem hármasát figyelembe véve az erkölcsöt, a példás családi életet és a testkultúrát is fontosnak tartották. Érdekes összevetni a gödöllőiek munkásságát a radikálisan újat hozó, nemegyszer polgárpukkasztó »városi« Nyolcakéval. Ugyanaz a kor, de teljesen mások a válaszok. A gödöllőiek idealisták; ők a tisztasággal, az »Isten által gyújtott örök tűz lángjával« reagáltak a nagy társadalmi kihívásokra. Krisztus megfellebbezhetetlen volt számukra, az egyház nem. Szociálisan érzékeny tolsztojánusokként vonzódtak a steineri teozófiához is; vagyis istenkeresésük meglehetősen szinkretista formát öltött. A művésztelep nem sokáig maradt fenn. Kitört a világháború, 1920-ban meghalt Körösfői, a »gyújtóember«. Nagy Sándor és Remsey Jenő ugyan képviselte még az eszmét, újjáéledt a szövőműhely is, de a telep többé már nem volt a régi.”

De beszéljünk a kiállított képekről is: Csillag Pétert arra kértem, emeljen ki néhány különlegességet a gyűjteményből. „Kezdetben arra számítottam, hogy ha Körösfőiről van szó, akkor biztosan szecessziós kiállítást rendezünk. A művek összegyűjtése közben azonban kiderült, hogy a családnál maradt anyagban alig van ilyen darab. Körösfői inkább a kor kívánalmának és megrendelőinek eleget téve készített szecessziós stílusú alkotásokat, többek között a marosvásárhelyi Kultúrpalotában, a budapesti Zeneakadémián vagy a zebegényi templomban. Keserü Katalin művészettörténész szerint »kiszenvedte« azokat a képeket, magának nem festett ilyeneket. A tárlaton leginkább szecessziós ízű az Árgirus királyfi és Tündér Ilona gobelin festményvázlata, az Országúton (Naplemente) című kis litográfia és A hét vak parabolája című színezett kőnyomat, »korrajz« 1902-ből, melyen a csukott szemű király, pap, katona, tudós, művész, paraszt és utolsóként a vak koldus baktat az angyal lehullatott pénze után. Körösfői – Nagy Sándorral együtt – Székely Bertalannál, majd Lotz Károlynál klasszikus (történelmi) festészetet tanult. Grafikái, könyvillusztrációi igazolják, hogy kitűnően rajzolt. Festményein varázslatosak a színek és az árnyalatok, A csodaszarvas üldözése címűn például a zöld különböző variációit alkalmazza. Az 1908-ban készült Magyarvalkót nyugodtan tekinthetjük Körösfői egyik fő művének; a Téli erdő pedig késői remekei közé tartozik. Szépek görögországi, itáliai »úti jegyzetei«, »gyors akvarelljei «. Különlegesek a népi motívumokat felvillantó gödöllői, erdélyi táj- és életképei, köztük a nagyméretű Szénagyűjtők című festménye a jellegzetes formájú boglyákkal. Megint más hangulatú az első világháborús Földet művelő hadifoglyok 1918-ból. És nincs bennük semmi szecessziós! Külön csoportot alkotnak Körösfői-Kriesch arcképei, a családtagokat ábrázoló festmények. Csodálatos például az a portré, amelyet 1897-ben a feleségéről készített…”

A kis kiállítást végignézve valóban ismeretlen tartományok tárulnak fel a látogató előtt. A rögtönzött tárlatvezetés végén Csillag Péter megjegyzi: „Sorozatunknak éppen az a célja, hogy egy adott alkotónak ne csak a műhelymunkáját, korszakait, hanem a lelkivilágát, gondolatait is bemutassuk. A Művésztükörben láttatva az embert.”

Fotó: MCP-műhely