Amint a mennyben

A Funtek Frigyes rendezte darab – amelyet Matuz János írt színpadra Soproni Klára fordításának felhasználásával –, arra döbbenti rá a nézőt: egy jó (égi) karmesternek köszönhetően mélyen elaltatott sérelmeink felszínre törhetnek, mi több: sebzettségünk gyógyítható. Ezért aztán mi sem természetesebb, mint az, hogy „zokniagyú” éppúgy énekelhet az (angyali) énekkarban, mint a folyton félreállított, melák félkegyelmű, a férje által rendre meghupált anya, a nem éppen makulátlan életéről híres boltos kisasszony, a jó torkú aggszűz, a vágyait elfojtó lelkészfeleség, a seftelő kereskedő vagy éppen a hallókészülékkel is bájos, öregedő asszonyság.

A világ koncerttermeiből vidékre vágyó, a helyi közösségbe szinte berobbanó, kiváló karmester, Daniel Dareus (Rátóti Zoltán) érkezésével felrázza az alvó települést. Pedig nem ez a szándéka; csupán szeretne békésen elvonulni szülőfalujába, hogy számvetést készítsen az életéről, s pihenjen. „Figyelni jöttem” – mondja félszegen, rezignáltan, s azért, hogy megtalálja saját hangját. Mégsem így lesz. Kinevezik káplánnak, és az evangélikus templom általa vezetett vegyes kara ráeszmél: énekelni tanulni lehet másként is, úgy, ahogy ez az „idegen” teszi. Az is kérdés, hol húzódik a magányos és a közösségi lét mezsgyéje. Daniel attól válik krisztusi figurává, hogy nemcsak befelé, hanem felfelé is figyel. Ezáltal lesz érzékeny a közelében élők lelki teherpróbáira.

Féltékenység, düh, álszentség az egyik oldalon, míg lelkesedés, öröm, életszeretet a másikon. Léna, a boltoslány (Német Mónika) a szerelem hangján keríti hatalmába a kezdetben bátortalan, már-már esetlen karmestert, aki arra szegődött, hogy olyan zenét komponáljon, amely megnyitja az emberek szívét.

Valóban szívnyitogató és szeretni való a darab, ám nemcsak emiatt. A Danielből sugárzó erő dörzspapírként csiszolja a lelket, s irányítja a kóruspróbákat, ahol mindig kimondatik az igazság – sokszor a tettlegességig fajulva. De megfogalmazódik egy félmondat is: alattunk a föld, felettünk…

Az is világossá lesz: nem vagyunk tökéletesek; hiába ért a zenéhez, a kórusszervezéshez a karmester, biciklizni például nem tud. A kollektív felelősség kérdése is felvetődik, hiszen a hallgatás titkos árulás. Léna veti oda előző kapcsolatára utalva: miért nem szóltatok, hogy az orvosnak felesége, gyerekei vannak? Néma csend a válasz.

A filmbejátszások életünk „alagútját” vagy éppen menny felé kapaszkodásunkat illusztrálják. A karmester életfilmje egyszer majdnem elszakadt; a világot jelentő deszkákon, kezében karmesterpálcával, vérző orral rogyott össze, ám kapott még egy esélyt az Égi Karmestertől. Az előadás végére azonban ez is tovaillant; pedig kórusával elutazott egy külföldi versenyre, noha kezdetben ellenezte, mert saját életén, tehetségén keresztül jött rá: a zenében nem lehet versenyezni.

Pontos, „életszagú” alakításokat látunk; a svéd figurák akár magyarok is lehetnének. Német Mónika szenvedélyes játéka briliáns, mint ahogy Kovács Zsoltra, Csonka Ibolyára, Kovács Zsuzsannára, Hunyadkürti Györgyre, Kőrösi Andrásra, Nyári Szilviára is „rátalált” a szerep. Rátóti rendkívül szenzitív alakítása láttán óhatatlan a párhuzam: az ötven feletti karmester, a színház Schwajda Györgyöt követő igazgatója remek csapatjátékos. Szerencsére, nem csak a darabban.

Fotó: Klencsár Gábor