Örök ragyogásban…

Udvardi Erzsébet, „a szakrális fény” festője öt éve költözött az örök ragyogásba. Így már nem festheti kedvenc szentjeit, s a minden napszakban és évszakban ezer arcát mutató Balatont sem örökítheti meg. Ám életműve köztünk maradt. Az arany és az ezüst ünnepélyességével földöntúli ragyogást közvetítenek Rózsafüzér-titkai a kaposvári Szent Margit-templom kiállítótermében, ahova Rumszauer Miklós plébános hívta meg a kollekciót.
A Kossuth-, Munkácsy- és Magyar Örökség díjas festőművész – aki nyolcvanadik születésnapja alkalmából megkapta a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia Pro Cultura Christiana kitüntetését –, szinte már életében klasszikussá lett. A balatoni fény-árnyék-játék tanulmányozása során rádöbbent: a fodrozódó tótükrön megjelenő fényesség sokkal több látványnál. E transzcendens ragyogást hangsúlyozandó került alkotásaira az aranyfüst, illetve az ezüstfólia. S valóban: ha megfelelő a dőlésszög, és tökéletes a művek megvilágítása, magával ragadó látvány részesei lehetünk.
E látványos „technikát” nem csupán profán képein alkalmazta, hanem sokkal inkább a számára oly kedves bibliai alakok és történetek megjelenítésekor. Bogárdi Szabó István református püspök nekrológjában szemléletesen fogalmazott: „Itt hagyta nekünk hitből ihletett szakrális színeit (ő még tudta, hogy a színeknek is van szent rendjük), az aranyból, ezüstből, az Áldozat bíborából előtűnő és azokban feloldódó alakokat, a szép víz, a magyar Genezáret folyton illó, de inkább invitáló fényjátékát. Egész művészete alázatos invitálás volt, invitálás a túlpartról, ahonnan idáig vetül a világosság, és aki arra fordul, hogy szemlélje vagy hagyja, hogy a világosság szemlélődjön rajta, az nem marad árnyékban sosem.”
Az örvendetes, a fájdalmas és a dicsőséges szentolvasó titkaiból rendezett emlékkiállítás szűk keresztmetszet abból a monumentális szakrális hagyatékból, amit Udvardi Erzsébet életében nekünk szánt, és halálát követően köztünk hagyott. Korzenszky Richárd OSB perjel, aki régóta figyelte és támogatta a badacsonytomaji alkotó művészetét, több kiállítását is megnyitotta, és szívesen illusztrálta Udvardi-alkotással nemcsak a tihanyi plébánia évkönyveit, hanem imákká szőtt szavaiból készült köteteit is. Az egyik tihanyi kiállítás megnyitóján egyebek mellett ezt mondta: „A középkori ikonok világa köszön vissza Udvardi Erzsébet képein, ahol az innen és a túl, az isteni és az emberi szervesen eggyé válik. (…) Ezeken a képeken mindenki jön valahonnan és megy valahová. Illetve kap valamit. Mit jelent ez? (…) Odafordulást a Hatalmashoz, és ajándéknyújtást a szegényeknek. Emberivé válik ezeken a képeken az embertelen világ. Lakhatóvá válik a sokszor oly nehezen lakható világ. Az elaljasult ember számára szükség van az ajándékra. Az elaljasult ember számára szükség van az önmagába tekintésre, a megtérésre, az átalakulásra. Fényre, fényre, átlényegülésre. Mert mind­annyian jövünk, és mindannyian megyünk… Meglátjuk-e a fényt?”
Ha magunkba tekintünk, mert Jézusban megtaláltuk már életünk koordináta-rendszerét, akkor van esélyünk arra, hogy észrevegyük a fényt. Úgy, ahogyan Udvardi Erzsébet tette, aki csak rövid időre érkezett a Balaton északi partjára, ám mégis több évtizedet töltött a tó vonzásában. Rózsafüzér-imáinkkal is ezt tesszük, ám azokat meg kell hogy előzze a rendrakás. Hol? Testünk templomában. A vágy ilyenkor, nagyböjt idején még égetőbb arra, hogy lélektisztán kiálthassunk majd húsvétkor: Krisztus feltámadt, valóban feltámadt!
Udvardi Erzsébet köztéri alkotásai az ország számos templomában, közintézményében megtalálhatók. Keszthely, Veszprém, Fertőd, Tapolca, Vaskút, Badacsonytomaj, Vaja, Badacsonyörs – csupán néhány település, ahol oltár- vagy stációképpé nemesedtek a többségében kollázs­technikával készített szakrális művei. E sorok írója tanúja lehetett annak az olykor kínnal-keservvel teli alkotófolyamatnak, ahogyan az azóta már szentté avatott II. János Pál életnagyságú képét festette. Számtalan pápaarc élt benne, s ő a legkifejezőbbet, a legderűsebbet szerette volna megörökíteni a badacsonytomaji pálos kolostorromok közelében kialakított emlékhelyre. Többszöri újrakezdést követően született meg alkotása, s került az üveglappal védett bazaltfülkébe. Aranypalástban, derűs arccal áll velünk szemben a Szentatya. Jobb és bal oldalán egy-egy gyertya ég. A látogató nehezen tudja levenni róla a szemét. Végtelen nyugalom és biztatás árad a tekintetéből. A szemében tűz, botjával kezében mintha felénk tartana…
A férje nevét viselő Tamás István Polgári Kör tagjaként régóta érlelődött benne az elhatározás: e szépséges vidéken állítsanak méltó emlékhelyet a pápának – akit a huszadik század legjelentősebb, legkarizmatikusabb alakjának tekintett –, hiszen magyar föld is őrzi léptei nyomát. A festőművész boldogan vállalta a feladatot, és elégedett is volt az általa festett képpel.
Sokunkban felvetődik a kérdés: mi lesz e bámulatos örökséggel? Ki gondozza, népszerűsíti az Udvardi-hagyatékot? Nos, már a kaposvári emlékkiállításnál korábban rendezettek is Erzsébet unokahúgához, Udvardi Annához kötődnek. Ahhoz a lelkes hölgyhöz, akinek az édesapja, Udvardi István a Magyar Rádió Zenekarának csellistája volt, s aki a több száz darabos hagyaték örököseként valóban missziónak tekinti nagynénje életművének bemutatását.
Udvardi Erzsébet még életében megfogalmazta óhaját: azt szeretné, ha a halálát követően emlékházként működne a műteremlakás, amelynek falai között szakrális és profán festmények százai születtek. Annának szabad kezet adott a hogyannal kapcsolatban. Ami talán a legnehezebb: úgy álmodni meg az emlékházat, hogy az olyan legyen, amilyennek egykori gazdája is szívesen látná…
Ahogy Annát ismerem, senki és semmi nem fog ki rajta. Meg különben is: mindig jó kapcsolatban volt a nagynénjével. Amerikából hazaköltözve, Erzsébet életének utolsó időszakában is mellette állt, ezért (is) számíthat az odafentről érkező megerősítésre.
Terveinek megvalósításához egyébként már hozzáfogott: a csupa üveg műteremfalat kicseréltette, és újranádaztatta a tetőt. Már „csupán” azt kell kitalálnia, mely művek, s milyen tematika szerint fogadják a látogatókat. Erre azonban van még ideje. Udvardi Anna azt tervezi, hogy nagynénje születésnapjának kilencvenedik évfordulójára, 2019. december 27-ére nyílik meg az Udvardi Emlékház, amely az életmű bemutatott képeivel vall majd a fény festőjéről, akit siófoki kiállításán így köszöntött Nagy Gáspár: „(…) és a fény megérkezik akár / az ég komor felhőibe befűzött / arany-ezüst fonál / mint nagy tűk öltése nyomán / a különös nyári rianás / aki hallja már mindent tud / ott legbelül kivált / vakon is lélekbiztosan / helyettünk is szilárdan áll / és mégis hangtalan zokog / a ránk bízott remény / mert szemközt az árulás / útja kanyarog / az Olajfák hegyén / de itt de itt / mégis boldog voltam / ahogy Ágoston mondaná / moriebar vitaliter / megint megint / életre haldokoltam.”

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.