Az eucharisztikus kongresszusra készülve

Minden évben nagy elfogódottsággal lépek át a szent negyven nap kapuján. Hamvazószerdán, különösen a szentmisén újra és újra meglátogat az az érzésnél is mélyebb felismerés, tapasztalás, hogy ez a kezdődő idő nem olyan, mint más. Sűrűbb, szinte vágható, megfogható. Mintha elvéthetetlenül, megkerülhetetlenül adná magát ilyenkor valami. Mintha az idők közepébe rántana bele ennek az időszaknak az örvénye.
Az elfogódottság után a következő reakcióm, hogy nagyon rákészülök erre az időszakra. Nyilván most valami nagyon fontosat kell tennem, hogy felnőjek, ahhoz, ami szembejön velem. Böjtöket, imákat, jó cselekedeteket, lemondásokat állítok csatasorba. Ezekre bátorítanak is a nagyböjti misék könyörgései, pre­fációi. S ezekkel együtt tévedhetetlenül jön a megkísértés tapasztalata, vele karöltve a gyengeségé és a pusztai ürességé. Megkerülhetetlen, a lényeghez tartozó számomra ez a csata, s benne a bukás is, a végesség.
Ahogy haladok az időben, a vasárnapi liturgiák imádságai megpróbálják eltéríteni figyelmemet az önmagával harcoló önmagamtól. Arra fordítják, aki miatt ezt az időt ünneplem, ünnepeljük, s aki miatt ez az idő ilyen sűrű, szinte vágható. Nagyböjt ötödik, „fekete” vasárnapján a szentmise kezdő könyörgésében így imádkoztunk: „Urunk, Istenünk, segíts minket, hogy életünkben az a fáradhatatlan szeretet vezessen, amellyel Krisztus szerette a világot, és halálra adta értünk önmagát.” Kristálytiszta kérés, kristálytiszta hitvallás. Csak időzni bírok mellette; befogadni, ízlelgetni ezt az érthetetlen isteni ragaszkodást.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.