Az utóbbi hónapok termésében több olyan filmet is találunk, amelyben idős színészek olyan embereket alakítanak, akiknek a legnagyobb problémájuk épp az, hogy alaposan eljárt felettük az idő. Fisher Stevens Született gengszterek című mozijában a hetvenkét éves Al Pacinót, Robert Lorenz Az utolsó csavar című filmjében a nyolcvankettediket taposó Clint Eastwoodot, míg Michael Haneke Szerelem című — az idei cannes-i fesztiválon Arany Pálmát nyert — alkotásában a szintén nyolcvankét esztendős Jean-Louis Trintignant láthatjuk. Mindhárom film alapmotívuma az öregedés és a vele való szembesülés.
Ha a művészi kidolgozottság és a mondanivaló felől közelítünk e filmekhez, kétségkívül Stevensé kerül az utolsó helyre. Al Pacino ezúttal egy olyan rosszfiút alakít, akinek majd harmincéves börtönbüntetéséből szabadulva nemcsak arra kell rádöbbennie, hogy szexuális teljesítőképessége már nem a régi, hanem arra is, hogy legjobb barátja megbízást kapott a lepuffantására. A határidőig azonban még együtt töltik a maguk és a néző drága idejét is. Végül arra jutnak, hogy az ujjaik még nem rozsdásodtak be annyira, hogy ne lennének alkalmasak a fegyver ravaszának meghúzására. Irány hát a vélhetően utolsó akció!
Gus, az Eastwood által megformált baseballjátékos-megfigyelő évtizedes munkamódszeréhez ragaszkodva mindig maga megy megnézni a kiszemelt sportolót. Ám már ő is megöregedett, minek következtében látása rohamosan romlik. Ez pedig a megfigyelést — látszólag — teljesen lehetetlenné teszi. Ám amikor lányával újabb körútra indul, kiderül: olyan magas szinten műveli mesterségét, hogy hallás útján is képes megállapítani egy játékosról, hogy mi a gyengéje.
Az osztrák rendező alkotása is az öregedés témáját viszi bonckés alá. Mindez nem túlzás. Haneke látleletszerű filmjében egy idős zongoraművész házaspár békésen éldegél, mígnem egy napon a feleség agyvérzést kap. Ettől kezdve az ő leépülésének és férje kitartóan ápoló szeretetének lehetünk tanúi.
Stevens filmje sajnos nem jut tovább annál a gondolatnál, hogy „mi, cimborák tartsunk össze a régi idők emlékére”. A lapos történetvezetésen pedig még Al Pacino sem tud segíteni. Lorenz alkotása ellenben jól szemlélteti, hogy az időskor nemcsak bölcsességet, de olyan tudást is rejt, mely csak sok évtizedes tapasztalat során érhető el. Gusnak lányával is sikerül tisztáznia a múltat, ami jól példázza, hogy soha nem késő rendezni közös dolgainkat.
Haneke ismét talányos filmmel állt elő. Rendkívüli alapossággal és pontossággal mutatja be, miként vonul vissza az életből valaki, ahogy azt is, hogy a szerelem valóban lehet örök. Persze ez már nem a régi lángolás, hanem valami sokkal több — vagy kevesebb? —, kitartás a végsőkig. Ahol a megszokás már egyet jelent a pár életfunkcióinak fenntartásával. Ez pedig — azzal együtt, hogy az ábrázolt megoldást nem tudjuk elfogadni — oda vezet, hogy a férj a végső szenvedésektől is kész megmenteni társát.
A három színész különböző műfajú filmekben nyújtott játékát megfigyelve egy közös pontot mégiscsak találunk. Lehet, hogy a kort megsínyli a test, de az alkotómunka képes arra, hogy másik fontos részünket ne engedje elöregedni. A szellemünket.