Giotto és Assisi Szent Ferenc

Bi­zo­nyá­ra hall­gat­tam vol­na és vis­­sza­tar­tot­tam vol­na min­den sza­va­mat a bol­dog­sá­gos as­si­si fér­fi­ról, ha le­he­tő­sé­gem lett vol­na ehe­lyett el­ve­zet­nem ben­ne­te­ket As­si­si káp­rá­za­tos temp­lo­má­ba, mely­nek fa­la­in Giotto meg­fes­tet­te Fe­renc éle­tét. Mert ezek a ké­pek nem­csak egy élet tet­te­it és rend­kí­vü­li ese­mé­nye­it mu­tat­ják be, ha­nem egyút­tal lel­kes him­nuszt is al­kot­nak, mely a bol­dog­sá­gos fér­fi szel­le­mé­ből szü­le­tett. Giotto vég­te­le­nül me­rész és áhí­ta­tos mű­vé­sze­te alap­já­ban szin­te sem­mi más, mint a nagy dal­nok és pré­di­ká­tor hang­já­nak vis­­sza­csen­gé­se.”
Giotto di Bondone gó­ti­kus-ko­ra re­ne­szánsz ké­pe­i­nek tit­kát ke­re­sem. Mi­ért tet­sze­nek, mi­ért ra­jon­gok ér­tük? Egy­sze­rű­ek, na­i­vak, se­ma­ti­ku­sak, „nem va­ló­sá­go­sak”, se­hol a „föl­di táv­lat”… — de min­den négy­zet­cen­ti­mé­ter­ük igaz. Evan­gé­li­u­mi vi­lá­gos­ság és erő. Ta­lán a ki­vá­ló mű­vé­szet­tör­té­nész, Lyka Kár­oly ér­ti és elem­zi leg­job­ban Giotto al­ko­tá­sa­it: „Az ar­cok sok­szor egy­for­mák. Szin­te tí­pu­sok. Nem is ez, ha­nem egy­más­hoz va­ló vo­nat­ko­zá­sa­ik, lel­kük össze­füg­gé­se a fon­tos: a bel­ső em­ber, aki­nek lel­ki hul­lám­zá­sa­it tag­lej­té­se­i­ből, ki­ál­lá­sá­ból, moz­du­la­ta­i­ból is­mer­jük meg. (…) Vi­lá­gos és nagy szín­folt­ok ke­rül­nek elénk, a szín halk va­ri­á­ci­ói nél­kül. Min­den nag­­gyá nő ez ös­­sze­vo­ná­sok, ez egy­sze­rű­sí­té­sek ré­vén. (…) Csak né­hány nagy el­me me­ri iga­zi ben­ső vá­gya­it sza­ba­don kö­vet­ni, egy As­si­si Szent Fe­renc, egy Dan­te s ve­lük Giotto.”
A misz­té­ri­um te­hát egy sze­líd újí­tó mű­vész lel­ki mo­nu­men­ta­li­tá­sa.