A Szlovákiában végzett általános iskolai bizonyítványt nem fogadták el Magyarországon, így 1942-ben Sopronban a polgári négy osztályát végezte el az Isteni Megváltó Leányainak iskolájában, majd ennek a rendnek lett a tagja. Édesapja nem szívesen engedte, de édesanyja készséggel indította útjára, mert megfogadta: ha fiai után kislánya születik, felajánlja szolgálatára. Nagy örömére leány ikrek születtek. „Ígéretét csak akkor árulta el, amikor beöltöztem, mert nem akart befolyásolni. Örült, hogy van egy lánya, aki imádkozik a családért” – mondja mosolyogva a nővér. A szerzetesi képzés után 1943-ban öltötte magára a rendi ruhát. Ekkor már tartott a háború. Tizenkilenc évesen – szakképesítés nélkül – a budapesti Szent István Kórházba került segédápolónőnek. Mindennap elment reggel 6-kor szentmisére, 7 órára már ott volt az osztályon. „A háború alatt huszonhét bombázást éltem át. Egy négyszintes pavilonban dolgoztam a belgyógyászati osztályon, ahol sok betegünk volt. Amikor szirénáztak, vagy zavaró repülés volt, az összes beteget levittük az alagsorba, amit szükségkórháznak rendeztünk be. Egy alkalommal éppen a liftben voltam a beteggel, mikor elaludt a villany, megszűnt az áramszolgáltatás, és bent rekedtünk a liftben. Mikor vége volt a bombázásnak, akkor szabadítottak ki minket” – emlékszik háborús kalandjaira a nővér. 1945-ben tette le első fogadalmát Sopronban. „1946-tól 1948-ig végeztem az ápolónői tanfolyamot a Horánszky utcai rendi ápolónőképzőben, ahol kollégium is működött. Itt kaptunk szállást és ellátást. Képesítés után visszakerültem a Szent István Kórházba, ahol a belosztályon és a gyermeksebészeten dolgoztam. Majd műtősnő lettem Kudász József professzor úr osztályán, aki már akkor szívműtéteket végzett és combnyaktöréseket műtött elsőként az országban. Egészen az 1950. május 13-án bekövetkezett szétszóratásig nála dolgoztam. Reggel szokásos módon mentünk a kápolnába imádkozni, majd reggelizni. Az osztályra már nem engedtek föl. A kórház igazgatója sírva közölte velünk, hogy az állam nem tart igényt a munkánkra. Nehéz perceket éltek át a betegek és az orvosok is. A másik műtősnővel együtt engem is behívtak az igazgatóságra. Azt mondták, ne menjünk el a többi nővérrel, duplájára emelik a fizetésünket, csak maradjunk. Nem volt ugyanis műtősnőjük. De mi nem maradtunk, vállaltuk a száműzetést a többiekkel. Nem tudtuk, mi lesz velünk. Rövid időt kaptunk személyes dolgaink összeszedésére, majd ponyvával leterített teherautóban szállítottak minket az állomásra. Nem sírtunk, hanem végig énekeltünk az úton. Aztán később, aki tudott, a szüleihez ment, a többiek a még meglévő házainkban találtak menedéket. Akinek nem volt otthona, másik társánál lakhatott vagy takarítást vállalt” – meséli a nővér a szétszóratás szívszorító óráit. Szüleit 1948-ban kitelepítették a Felvidékről a nyírségi tanyavilágba, Nyíregyházától kilenc kilométerre; a kitelepítés nehéz gondjaival küszködtek, amikor Nárcida nővér hazaérkezett. „Olyannak éreztem magam, mint egy szárnyaszegett madár, mert nem lehetett dolgozni. Hivatásomban azonban ez nem okozott törést. A környéken nem volt templom, ezért biciklivel mentem a városba, mert akkor még nem járt busz. A lovas kocsik miatt néha az árokba is belecsúsztam. Később az iskolában tartották a szentmisét, akkor egy ideig ott segédkeztem. Majd eljártam betegekhez, injekciókat adtam be nekik” – meséli tovább a nővér a nehéz idők történetét. Fél év múlva a nyíregyházi kórházba jelentkezett felvételre műtősnőnek. De itt igen erős össztűz alá vették a káderezésnél. „Amikor megmondtam, hogy szerzetesnő vagyok, azt kérdezték, járok-e templomba, hiszek-e Istenben, fogok-e agitálni? Ezért aztán nem volt kedvem odamenni, pedig szükség lett volna a munkámra. Elmentem Miskolcra, ahol bemutattak Kostyál László tanár úrnak, aki azt mondta, rögtön húzzanak rá köpenyt, nehogy meggondolja magát. Itt akkor már tíz szerzetesnő dolgozott a gyermekosztályon. Örömmel fogadtak, délutánra már be is osztottak.” Először osztályos nővér, majd részlegvezető, 1966-tól pedig mint vezető nővér dolgozott az 1-es gyermekosztályon, egészen nyugdíjazásáig. 1974-1975 között elvégezte Budapesten az egyéves osztályvezetői tanfolyamot. Az osztályon szigorló orvosok és szakiskolai növendékek gyakorlati oktatásával is foglalkoztunk, valamint leukémiás részleg is működött Nagy Kálmán vezetésével. Szívszorító órák voltak, amikor egy-egy beteg gyerek készült a halálra. Emlékszem, az egyik gyerek kérte, ne adjanak már neki injekciót… Természetesen sok szép gyógyulást is fel tudok idézni… ” – emlékezik a dolgos hétköznapokra Nárcida nővér.
„1959. augusztus 17-én tettem le az örökfogadalmat Piliscsabán, Archangella anya jelenlétében, zárt templomajtók mögött. Egy alkalommal csoportos kirándulással sikerült Bécsbe utaznunk. Mielőtt elmentünk, behívtak a rendőrségre és faggattak. Kivel tartom a kapcsolatot nővéreink közül? Ők jobban tudták a címeket, mint én. Erre mondtam nekik: ha ennyire jól tudják, minek kérdezik. Meghagyták, úgy viselkedjünk Bécsben, hogy ne hozzunk szégyent az itteni helyzetre, de úgyis fog figyelni bennünket valaki. Én egész idő alatt azt néztem, ki jön utánam, mert attól tartottam, hogy visszajövet tényleg kikérdeznek, de ez elmaradt. Ez csak megfélemlítés volt. A renddel tartottuk a kapcsolatot, időnként összejöttünk Miskolcon vagy Mezőkövesden, mikor az elöljáró lejött hozzánk. Ezeken az illegális rendi összejöveteleken lelki beszélgetések zajlottak, emellett persze megszerveztük egymás támogatását is: akinek nem volt állása, vagy éppen beteg volt, azt a többiek anyagilag támogatták. Miskolcon először négyen, majd hárman laktunk együtt albérletben. Később, amikor megkaptuk a szövetkezeti lakást, Juventína nővérrel ketten éltünk.” 1984-ben, ment nyugdíjba, majd édesanyját ápolta haláláig. Aztán megtörtént a rendszerváltozás. Pár évvel előtte még szinte senki nem gondolt rá, hogy ez bekövetkezhet, ezért úgy igyekeztek berendezni az életüket, hogy öregségükre biztosítva legyen a nyugalmuk.„Szerencsére közben felépült a piliscsabai Nagyboldogasszony Ház, és lehetőség nyílt közösségi életünk folytatására. Tartományfőnöknőnk, Rita nővér összegyűjtött bennünket, hogy biztonságban és rendi közösségben folytathassuk szerzetesi életünket. 1997 szeptemberében költöztem Piliscsabára, a Nagyboldogasszony Házba, ahol öt évig szakmai vezetésre kaptam megbízatást. Szerettem a munkámat és a hivatásomat, mellyel Istent és az embert tudom szolgálni. Itt a százfős otthonban rendi nővérek és civilek együtt lakunk: egymást segítve, bátorítva készülünk az Úr hívására. Nem bántam meg, hogy igent mondtam a hivatásomra” – fejezi be nem könnyű életének történetét a nyolcvannégy éves, gyémántfogadalmas Nárcida nővér.
