Párja májusban már ritkán látható, tojásait melengeti a nádszálak közé font, mély csészéjű fészekben – az viszont egyáltalán nem biztos, hogy benne saját fiókáit fogja felnevelni. Kissé távolabb, a parton álló magányos fűzfán most is ott ült a kakukk, és ennek a parazita életmódot folytató madárnak a vizek környékén éppen a nádirigó a leggyakoribb gazdamadara. A fészekbe csempészett tojásból kikelő kis kakukk pedig alig száradt meg, máris munkához lát. Csupaszon, zárt szemekkel, de hihetetlen energiával, hátrálva, hátával és apró szárnycsonkjaival egymás után löki mostohatestvéreit a fészek peremén túlra. Csak akkor nyugszik meg, amikor érzi, egyedül maradt. Ekkor kényelmesen elhelyezkedik, piros torkú csőrét szélesre tátja, és egymaga nyeli el azt a sok hernyót, férget és pókot, amelyen az öt kis nádirigónak kellett volna felnevelkednie.
Melegen sütött a nap, a víz felett csokoládébarna fejű, könnyed röptű dankasirályok keringtek, a sűrűből láthatatlan vízityúk „prütty” kiáltása szállt, és a nádszegélyben, hanghólyagjaikat hatalmasra fújva harsányan brekegtek, vartyogtak a kecskebékák. A parton ülők gyönyörű fejessel ugrottak a vízbe, aztán kidugták a fejüket, és dülledt szemükkel szemrehányóan néztek felém, aki sütkérezésüket megzavarta. Muzsikáltak a közeli tocsogókban az unkák is, de kellemesen csengő, halk „unk-unk” hangjaik nem versenyezhettek a kecskebékák brekegő kórusával. A békákat és a felettük repülő szitakötőket figyeltem, amikor a gát sarkánál a nádfal mögül kibukkanva hirtelen kacsacsalád került elém. Tőkés réce vezette tucatnyi fiókáját. Egyszerre vettük észre egymást, és a kacsa szemében halálos rémület villant, amikor a rettegett embert megpillantotta. Szárnya megrebbent: máskor azonnal menekült volna, de most itt voltak a kiskacsák, miattuk maradnia kellett. Azt tette, amit ösztöne diktált, és a következő pillanatokban mesterien koreografált színjátéknak lehettem szemtanúja. Jó néhányszor láttam már ezeket a hősies, önfeláldozás diktálta mozdulatokat, de soha nem tudnám megunni. A fiókáit menteni igyekvő madár a sebzett, haldokló kacsa szerepét játszotta – kitűnően. Szárnyával csapkodott, vergődött, néha az oldalára fordult, de közben folyton a kiskacsák felé figyelt, akik apró lábaikkal sebesen evezve a nádas biztonsága felé igyekeztek. Anyjuk továbbra is vergődve, éppen az ellenkező irányba próbált csalogatni engem. A kicsinyek közben elérték a nádszegélyt, és tudtam, hogy a színjátéknak pillanatokon belül vége szakad. Mert amikor az utolsó is eltűnt, az addig szánalmasan vergődő madár hirtelen „meggyógyult”, és bizonyára nagyon megkönnyebbülve a levegőbe emelkedett. Elfelé repült, de biztos voltam benne, hogy távolabb nagy ívben visszafordul, és a kis család perceken belül újra együtt lesz.
A vízen búbos vöcsök úszott, de alig emeltem fel a távcsövet, alámerült. Jóval távolabb bukkant fel újra, de amikor látta, hogy még mindig ott vagyok, ismét eltűnt a víz alatt. Milyen kár, hogy az állatok már génjeikben hordozzák, hogy az embertől félniük kell. A falu felől lusta szárnycsapásokkal gólya érkezett, leszállt a tocsogókkal tarkállt rétre, és komótos léptekkel megindult. Az unkák abban a pillanatban elhallgattak, gondolom, valamennyien az iszapba fúrták magukat. Nem szerettem volna béka lenni azon a környéken, de amíg láttam, a hosszú, piros csőrét állandó készenlétben tartó nagy madár nem fogott semmit. A sűrű nád között barkóscinegék beszélgettek kedvesen csilingelő hangjukon, távolabb nyári ludak gágogtak, a gát oldalában, a fű között tücskök ciripeltek. A májusi nap egyre magasabbra emelkedett, forró sugarai dél felé már a júliust idézték.
