Jacques Le Goff francia történész szavai jól mutatnak rá arra a kettősségre, mellyel szembesülnie kell mindazoknak, akik Assisi Szent Ferenc életével foglalkozni szeretnének. Akármelyik művészeti ág művelője fordul is a ferences rend alapítója felé, nem könnyű kiválogatnia a forrásokból mindazt, ami kétséget kizáróan megtörtént. De talán nem is szükséges. Szent Ferenc a krisztusi szabadság hirdetője volt, ezért elnézhetjük az alkotóknak, ha saját elgondolásuk és szemléletük szerint dolgozzák fel életét, vagy esetleg válogatnak azokból a történetekből, melyeket a kegyes életrajzírók megörökítettek.
A kereszténység történelmének egyik legnagyobb hatású szentje nem csak írókat és festőket ihletett meg. Enrico Guazzoni már 1911-ben készített róla filmet, azóta pedig szinte minden évtizedben találkozunk egy-egy figyelemre méltó feldolgozással. A következőkben csak négy filmet – melyeket röviden a jámbor, a freskószerű, a lelkesítő és a rideg szavakkal jellemezhetnénk – veszek közelebbről szemügyre.
Roberto Rossellini 1950-ben készítette el a Szent Ferenc, Isten lantosa című filmjét. Az olasz rendező a neorealizmus egyik úttörőjeként vált ismertté, ám ebben a filmjében nem találjuk meg a korábbi alkotások stílusjegyeit. Az ekkor még Rossellini mellett dolgozó Federico Fellinin kívül Félix A. Morlion domonkos és Antonio Lisandri ferences szerzetes segítettek a rendezőnek. Ez is mutatja, hogy a katolikus Rossellini, bár nem akart életrajzi filmet forgatni – kilenc kis fejezete a Fioretti egy-egy elbeszélésére épül –, törekedett a hitelességre. Szereplői maguk is szerzetesek, köztük a Szent Ferencet alakító Nazario Gerardi is. François Truffaut a világ legszebb filmjének tartotta Rossellini alkotását.
A film bírálói Rossellini szemére vetették, hogy szinte teljesen kizárta a külvilágot. Míg például a Róma, nyílt város vagy a Németország, nulla év helyszínei és szereplői is valóságosak, Szent Ferencről és követőiről idealizált képet kapunk. Az eredeti cím – Francesco, giullare di Dio – jelzi a rendező szándékát: Ferencet úgy ábrázolja, mint „Isten udvari bolondját”. Rossellini filmje „a tökéletesedés ferenci útját” állítja elénk azzal, hogy elsősorban az assisi szent lelkivilágára helyezi a hangsúlyt.
Kertész Mihály utolsó előtti filmje volt az 1961-ben készült Assisi Szent Ferenc. A rendkívül látványos, igazi hollywoodi produkció csak látszólag áll a legközelebb az életrajzi filmekhez. Bár beszámol az assisi szent életének olyan, mások által nem ábrázolt epizódjáról, mint a Malik alKamil egyiptomi szultánnal való találkozás, vagy arról, hogy Szent Ferenc tanúja volt Damiette elfoglalásánál a keresztesek kegyetlenkedéseinek, az apjával történt szakításról nem beszél. Francesco Isten hangját hallva, minden különösebb konfliktus nélkül kezd a San Damiano-kápolna újjáépítésébe. Kertész Szent Ferencének (Bradford Dillman) útja szinte zökkenőmentes. Talán csak egy kivétel van: amikor visszatér Egyiptomból, tapasztalnia kell, hogy a rend túllépett azokon az eszményeken, melyek oly fontosak voltak neki a kezdetek kezdetén. Érdekes adalék a filmhez, hogy az Assisi Szent Klárát játszó Dolores Hart a forgatás után két évvel bencés apáca lett.
Kertész Szent Ference egy pillanatra sem „lép le a vászonról”. Mintha egy régi képeskönyvet nézegetnénk, és közben arra gondolnánk, milyen jó és felemelő dolgok történtek egykor. Szép, de távol van tőlünk. Élt valamikor egy szent, aki a szegénységet választotta, de ez bennünket egyáltalán nem érint.
Napfivér, Holdnővér. Ha manapság megkérdezünk valakit, melyik film szól Szent Ferenc életéről, százból kilencvenkilencen Franco Zeffirelli 1972-ben készült alkotását említenék. Sőt! Biztos vagyok benne, hogy az assisi szentről bennünk élő képek nagy részét az olasz rendező ültette belénk. A film elkészítésének kulisszatitkai közé tartozik, hogy Zeffirelli 1969-ben Gina Lollobrigidával autóbalesetet szenvedett, s felépülése közben talált rá az evangéliumokra az addig vallását csak felületes módon gyakorló katolikus rendező. Ezután határozta el, hogy filmet készít Szent Ferencről. A Napfivér, Holdnővér szerves része a zene, olyannyira, hogy az ekkor már világhírű énekes és szerző, Donovan dalai nélkül már el sem tudjuk képzelni a filmet. A rendkívüli siker annak is köszönhető, hogy 1972-ben még eleven volt a hatvanas évek fiatalságának lázadó szelleme; az a törekvés, hogy a civilizációval és az idősebb nemzedék meggyőződésével akár radikális eszközökkel is szakítsanak. Zeffirelli Szent Ference Jézus magatartásából – szándékosan nem említenék itt tanítást – azokat az elemeket emelte át, melyekre a kor embere fogékony volt.
Ez az a film, mely akár megtérésre is ösztönözhet valakit. Erre a Francescóra igaz Le Goff már idézett megjegyzése: „akár protestánsok, más vallásúak vagy hitetlenek” nézik meg, a hatása alá kerülnek. De ez a film többre is képes volt. Népszerűségéből semmit nem vesztve a mai napig ráirányítja a figyelmet Szent Ferencre. S bár a művészfilmek rajongói talán fanyalogva nézték és nézik meg ma is, hatása nem múlik el egyik pillanatról a másikra. Képeit, dalait magunkban hordjuk még sokáig, akár évtizedeken keresztül is.
A szintén olasz Liliana Cavani nevét a botrányt kavart Éjszakai portás vagy a könnyedebb műfajú Ripley játéka című filmek révén ismerhetjük. Assisi Szent Ferenc – Francesco című filmjét 1989-ben forgatta. Ebben a főszerepet Mickey Rourke, Szent Klárát pedig Helena Bonham Carter játszotta. Cavani filmje szinte mindenben más, mint a fent említett három alkotás. Azt is mondhatjuk, hogy a rendezőnő tudatosan szakított az érzelmes, a tisztán jámbor vagy éppen az emberi oldalt háttérbe szorító Szent Ferenc-képpel. „Igazán könnyű istenfélőnek lenni egy feszület előtt. Ő nem éhezik vagy fázik” – mondja Cavani Francescója. A leprások, szegények világa itt minden romantikát nélkülöz. Mégsem állíthatjuk, hogy a realitás jellemzi ezt a filmet. Nem az igazi Szent Ferenc jelenik meg előttünk, ám kétségkívül ez az ábrázolás hozza a legközelebb a modern emberhez az assisi szentet. A filmben Ferenc életének eseményei úgy jelennek meg, hogy halála után társai emlékeznek rá vissza. Mindegyikük mást emel ki, mindegyiknek más miatt volt fontos az ő személye.
Cavani alkotásából sem hiányzik a szentség, ám ez nem a tökéletességhez, hanem az esendőséghez áll közel. Itt is láthatjuk azt, amikor Francesco visszaadja ruháit apjának. De míg Zeffirellinél ez a jelenet felemelő, addig Cavaninál együtt szégyenkezünk a mezítelen Francescóval. Rossellini Szent Ference is megöleli a leprást, de igazán Cavaninál érezzük, hogy ez bizony veszélyes tett volt. Kertész Szent Ferencét stigmái az angyalok közé emelik, Cavani filmjében ez a szenvedés újabb formája.
Nem tudjuk, pontosan milyen volt Assisi Szent Ferenc, mégis jól ismerjük. Az biztos, hogy valami nagyon fontosat értett meg Jézus Krisztus üzenetéből. Alakja mindig foglalkoztatta a rendezőket, és valószínűleg így lesz ez a jövőben is. S addig, amíg a filmesek érdemesnek látják elkészíteni a maguk verzióját, talán mi sem feledkezünk el róla.
