Hogy fogadják ezt a gyerekek – kérdem Anikótól –, nem tartják túl komolynak vagy komornak? „A gyerekek nyitottak. Amit szívvel-lélekkel, őszintén tárunk eléjük, azt szívesen veszik. Ugyanolyan lelkesedéssel éneklik a gregoriánt, mint a népdalt.” Pedig a latin szöveg nem mindig könnyű.
Az iskola általános fölfogásához híven a tanárnő is a Kodály-módszert követi. (Amelyről sok helyen már csak beszélnek idehaza, ahelyett, hogy alkalmaznák.) Itt őrzik és gyakorlattá teszik a kodályi gondolatot: a kotta kódolt nyelv. Ugyanúgy lehet olvasni, mint bármely szöveget.
Anikó türelemmel „kíséri” a hangokat. A kicsinyek teli torokkal énekelnek, aztán hetedikben, amikor kamaszodnak, kissé visszafogottabbá válnak. Persze sok függ az osztály szellemiségétől – osztja meg a tanárnő tapasztalatát.
Többnyire együtt énekel az osztály. Népdalok, egyházi énekek, később a zenetörténet híres, könnyebben elsajátítható áriái és kórusművei szólalnak meg – sok hangon, szép érzelmek hangszínével.
A tanárnő zenészcsaládban él. Férje operaénekes, Klára lánya a szegedi egyetem magánének szakára jár, a két, ugyancsak távol tanuló fiú is járatos a zenében, legutóbb karácsonykor alkalmi kórust alakítottak odahaza. Három szólamban fújták, említi rájuk gondolva Anikó.
