Ez a megfogalmazás egyházunk új diakónusait és papjait is figyelmezteti vállalt kötelességükre, az ige szolgálatára. A prédikáció mint szolgálat az egyházi rend szentségéből fakad Krisztus szándéka szerint. A Biblia évében, a szentelések és az új misék hónapjában gondoljunk arra, hogy a papok különösen is az Ige hirdetői Krisztus és az egyház nevében. Igére vár a nép – ezt a sokatmondó címet viselte egy évtizedekkel ezelőtt megjelent prédikációskönyv (Bánk József munkája). Ezt a várakozást ki kell elégíteni, és hirdetni kell az evangéliumot. Mindenekelőtt azért, mert Krisztus nagy missziós parancsa kötelez bennünket: „Menjetek el az egész világra, és hirdessétek az evangéliumot minden teremtménynek” – Mk 16,15). Azután nem feledhetjük Pál apostol figyelmeztetését sem: „Jaj nekem, ha nem hirdetem az evangéliumot” (1Kor 9,17). Nemcsak Timóteust, hanem a mai papokat is figyelmezteti: „Hirdesd az igét! Állj elő vele, akár alkalmas, akár alkalmatlan! Ints, kérj, buzdíts nagy türelemmel és hozzáértéssel! (…) Lásd el az igehirdető munkáját, teljesítsd szolgálatodat!” (2Tim 4,2,5). – Ezért az egyház minden történelmi korban igyekezett hirdetni az evangéliumot, és állandóan foglalkoztatta a kérdés: kit küldjön, aki hirdesse Jézus igazságait? Hogyan lehetne elérni, hogy mindenki megértse, és eljusson mindenkihez? A papságról szóló zsinati dokumentum (Presbyterium ordinis – PO) első helyre teszi a papi feladatok között az igeszolgálatot. „Az Isten népét az Isten szava gyűjti egybe, éppen ezért joggal várhatják a papoktól ennek hirdetését. Mivel ugyanis hit nélkül senki sem üdvözülhet, ezért a papnak, mint a püspök munkatársának, első teendője, hogy Isten evangéliumát mindenkinek hirdesse. (…) Sohasem szabad saját bölcsességüket kifejteniük, hanem mindig Isten igéjét kell tanítaniuk, (…) nem szabad Isten Igéjét csak általánosan és elvontan kifejteni, hanem az evangélium örök igazságát a konkrét életkörülményekre kell alkalmazni. Áll ez főképp az ige szentmisébe beépített liturgiájáról, amelyben felbonthatatlan egység jön létre Krisztus halálának és feltámadásának hirdetése, az igét hallgató nép válasza és a tulajdonképpeni áldozat között” (PO 4). Nemcsak az Isten Igéjének olvasása, hanem a magyarázata is hozzátartozik a liturgiához: „A homília magának a liturgiának a része, mert ebben a liturgikus év folyamán a szent szövegekben kifejtik a hit titkait és a krisztusi élet elveit — ezért a zsinat nagyon ajánlja” (Sacrosanctum concilium – SC 52). A Egyházi Törvénykönyv elő is írja, hogy a nép jelenlétében bemutatott összes vasárnapi és kötelező ünnepi misében homíliát kell mondai. Ezt súlyos ok nélkül nem szabad elhagyni” (767. kánon). Isten Igéjét írott formában azért őrizte meg számunkra az egyház, hogy a keresztények számára újra és újra élő szó és üzenet legyen. Az üdvtörténet nem a régmúlt része, nem „holt múlt”, hanem a Szentlélek által a hirdetett igében élő jelenné válik. Az embert teremtő és üdvözíteni akaró Isten ma is szól hozzánk általa, ahogyan már szólt az idők teljességében a testté lett Igében. A liturgiában Isten szól az ő népéhez, és Krisztus ma is hirdeti az örömhírt, de nem közvetlenül, hanem közvetve az ő papjai által. Az apostolok és utódaik, tehát a harmadik évezred elején működő papok is Krisztus tekintélyével hirdetik az evangéliumot, hiszen Krisztus azonosítja magát a róla és Isten országáról tanúságot tevő tanítványokkal: „Aki titeket hallgat, engem hallgat” (Lk 10,16). Már a tesszalonikai keresztények is úgy hallgatták az apostoli igehirdetést, mint az „Isten szavát”, az „Úr szavát” (1Tessz 2,13). Nem véletlen tehát, hogy ugyanaz a megosztottság valósul meg az apostoli szóval szemben, mint amilyet már megfigyelhetünk Jézussal szemben: egyesek visszautasítják, mások elfogadják. Vannak olyanok, akik csak meghallgatják, de vannak olyanok is, akik tanulékony lélekkel elfogadják, hogy tettekké váltsák (Jak 1,21kk), és általa elnyerjék az üdvösséget (1Kor 15,2). Napjainkban, az elvallástalanodás és az új evangelizáció korszakában különösen is fontos, hogy a papi szolgálatban első helyre kerüljön az igehirdetés. Minthogy pedig „a hit hallásból ered, a hallás pedig Krisztus Igéjéből” (Róm 10, 17), ezért a papi életben több időt és energiát kell szentelni az Ige szolgálatára. Nem az emberi bölcsesség, hanem Isten hatékony Igéje az, ami újra hitet ébreszt az emberekben. Isten népét elsősorban az élő Isten szava gyűjti egybe, éppen ezért joggal várják a paptól ennek hirdetését. A pap az Ige hirdetője, a szentségek kiszolgáltatója és a keresztény közösség vezetője. Papjaink Krisztust, az evangélium hirdetőjét, az áldozatot bemutató papot és a jó pásztort teszik jelenvalóvá számunkra az egyház közösségében. Segítse Jézus Krisztus, az örök főpap egyházunk új papjait az Ige szolgálatában!
