Ősi mítoszuk szerint míg a guaraní őslakosság nyugatról kelet felé vándorolt a Rossz nélküli Föld szakadatlan keresésében, Nande-Ru, a Mi Atyánk megalkotta az emberi nyelv „lelkét”. Így született meg a Szó (a guaraní nyelvben a ñe-ë azt jelenti, lélek, de azt is, hogy szó). Ez a Szó lett földre küldött fiainak egyetlen útitársa, és forrása annak a hitnek, mellyel az útjukon őket vezető sámán szavában bíznak. Hűségük a nyelvhez, hagyományaikhoz mind a mai napig szilárd és töretlen. (A spanyol mellett immár hivatalosan is elfogadott nyelvük a guaraní. Valódi irodalmi értékeik a szájhagyományban élnek tovább. E tekintetben igen tiszteletreméltó munkát végeztek a ferences, majd a jezsuita atyák, akik megalkotva az első guaraní–kasztíliai szótárat, nem kevés munkával egybegyűjtötték a szájhagyományban élő mítoszokat, meséket és szokásokat.) A paraguayiak anyanyelvüket soha föl nem adva ragaszkodnak a múlthoz, hogy legyen jövőjük, mert érzik, hogy értékeik megtartása fennmaradásuk záloga. Minden bizonnyal ennek a lelkületnek köszönhető a bennük rejlő mindig újrakezdő belső erő, mely az ötvenes években kezdődő Stroessner-diktatúra harmincöt éve során is tartást adott annak a hárommillió embernek, aki nem hagyta el az ősi földet, és a börtönt is elkerülve tengette életét a nyomorban, mert hitt a Hangban, mely szerint: „…a csontokon keresztül újra hangot áramoltatok… S akaratomra az Ige újra testet ölt… Amikor ez az idő elvész, és felvirrad egy új idő…” (A guaraní indiánok halotti himnusza).
VI. Pál pápa negyven évvel ezelőtt, augusztus 15-én – egyebek mellett – így köszöntötte az ötmilliós Paraguayt: „Örvendezzék Asunción városa égi Pártfogójának ünnepén, és ünnepeljen azért is, mert 1537-ben egy ilyen napon, mint amilyen a mai, Salazar y Espinosa kapitány megvetette alapját egy erődnek, egy háznak, egy népnek” a Paraguay folyó partján, a Chaco-hegység árnyékában. „Megalapította az Indiák jeles városát, a Nuestra Señora de la Asunciónt, a köztársaság jelenlegi fővárosát.” (Salazar y Espinosa kapitány 1537-ben Nagyboldogasszony napján itt tette le kőből és fából az erőd alapjait, ezért Asunción a város neve, melyet négy évvel később Domingo Martínez de Irala kormányzó a Río de la Plata fővárosának nyilvánított. Hat évvel később III. Pál pápa itt alapította az első püspökséget, ahol a második püspök a jezsuita rend alapítójának unokaöccse, a ferences Ignacio de Loyola volt.)
Asunción a Paraguay folyó bal partjára épült város. Egyetlen vasútvonal és a pánamerikai autóút kapcsolja a kontinens vérkeringésébe, és amíg csak áll, nevében őrzi Szűz Mária mennybevételének eseményét. Az ünnep már augusztus 6-án kezdetét veszi a „kilenceddel”, és augusztus 15-én az ünnepi misét megelőzően a város utcáiból áradó körmenettel folytatódik. A résztvevők a Catedral Metropolitanába tartanak, de bevárják a Paraguay folyón érkező hajót, mely a „köpenyes” Szűz Mária-szobrot hozza, úgy, ahogy évszázadokkal korábban a Szűz Máriáról készült festmény érkezett az akkor még szegényes kis asuncióni kápolnába. (Az ikonográfia szerint a „Köpenyes Mária” képtípusoknak oltalmazó szerepet tulajdonítanak.) A kikötő ilyenkor még elevenebbé válik, ahogy az emberek vállukra emelve beviszik a szobrot a katedrálisba.
Asunción nem nyújtja a nagyvárosoktól megszokott képet: nincsenek égbe törő felhőkarcolói, egy kicsit álmos, és nagyon elfeledett a világ szemében; utoljára talán akkor beszéltek róla, amikor a felfedezők úttalan utakon hajszolták az aranyat és az ezüstöt, de helyette legendákat találtak, és kezdetben nyomort és halált osztottak és kaptak. Kollektív emlékezetük – akárcsak a mienk – lassan, folyamatosan átrajzolódott az időben, és jobb esetben a hagyomány tiszteletével és az ország mindenkori polgárainak értékeivel gazdagodott, hogy beépüljön jövőjébe, már ha polgárai engedik; ez a Teilhard de Chardin-i „plus et ego” törekvés az, ami ebben a történelme során annyiszor megtépázott országban még most is érvényesül. Egymás mellett futó sorsok, szétáradó vagy elvesző szavak… Ötszáz évvel ezelőtti térítés ott, újratérítés itt. Ott szegénység, itt látszatgazdagság. Az önpusztító rohanásban most ki a „szegény”, és ki a „gazdag”? Ha sikerül túllépnünk globalizálódó világunk szemléletén, s egy várost – a sajátunkat is – úgy néznünk, hogy figyelembe vesszük történelmi múltját, érezni fogjuk, hogy egy város, egy falu, egy táj és egy föld múltja érinthetetlen, s megsejtjük, hogy amit érinthetetlenségnek érzünk, az tulajdonképpen a város, a falu, a táj lelke. (Talán ezért nem véletlen, hogy a szellemi és anyagi emlékek lerombolása a globalizálódó szemlélet egyik hatékony eszköze. Valószínűleg erre is figyelmeztetnek bennünket II. János Pál pápa szavai, amikor 2001. augusztus 15-én azt üzente nekünk, magyaroknak: „A magyar nép számára ez az ősi korona nemzeti önazonosságának jelképe (…)”
Az államalapítás és a kereszténység felvétele óta Mária mennybevételének napjához a magyar történelem eltéphetetlen szálakkal kötődik: Szent István királyunk ezen a napon tartotta országos törvénynapját, és országát – fia halálát követően – Mária oltalmába ajánlotta. Mindezeket számba véve az ünnep idején el kell gondolkodnunk azon is, hová akarunk egyszer megérkezni; létezniük kell olyan karizmatikus embereknek, akik a hajdaniak hoz híven megértik a Szót, és továbbadják. Mert a kimondott vagy leírt Szó a hatalom eszköze vagy a találkozás hídja egyaránt lehet.
