Világ-nézet katolikus szemmel: Olajozottan?

Mi, emberek legföljebb fölfedezhetjük, létezésre hozhatjuk, ami addig is volt, csakhogy érzékeinknek, tudásunknak láthatatlan módon. Az ősember a kő élesre pattintását hozta létezésbe, pedig abban a világban is benne foglaltatott a hathengeres dízelturbó autó lehetősége. Korunkra jutottunk el odáig, hogy a magunk létezésre hozásának mai szintjén vagyunk képesek az említett technikai eredményre. Az időben mindenképpen felismerhető ez a változás, amit fejlődésnek nevezünk. A„minden ki van találva” okát a keresztények, szemben különféle gondolati és gúzsba kötött világnézeti akrobatamutatványokkal, egyszerűen az isteni teremtettségben látják. A lehetőséget, hogy hathengeres, fényes autókat gyártsunk, a tenger mélyéről fölhozzuk az olajat, s ilyen-olyan vegyi műveletek segítségével energiát termeljünk vele és belőle. Lehet – korunk embere már-már hajlamos arra a túlzásra, hogy mindent lehet! Van, aki úgy fogalmaz: az ember szabadságra született. Valóban, ám a szabadság, a lehet nem jelentheti a világuralmi kábulatot. Hogyan sáfárkodunk lehetőségeinkkel? Szabadságunk feltételes: választáson alapul. Helytelen döntés esetén nem fölfedezünk vagy létrehozunk a „minden ki van találvá”-ból, hanem pusztítunk és herdálunk. A fejlődés ellenében cselekszünk. A fejlődés ellenében működő embert jelek figyelmeztetik. De hajlandók vagyunk-e értelmezni ezeket a jeleket? Ilyennek tartom – a világhatalom első emberének megfogalmazásában „az Egyesült Államok történetének legnagyobb természeti katasztrófáját” – a mexikói-öbölbeli olajömlést. Minél több energia! Energiamohóságban élünk. Nem élhetünk energia és még több energia nélkül. S mire használjuk a drága pénzen, rendkívüli erőfeszítéssel, sokszor – mint a Mexikói-öbölben is – emberáldozattal nyert energiát? Bár erre vonatkozóan biztos számadatokat sosem tudhatunk meg, jelentős részét nagy valószínűséggel a másik ember kiirtására fordítjuk. Hadiipar és háborúzás. Emlékszem, gyerekkoromban, amikor a falusi borbélynál nyiratkozásra vártam (rettentő élmény volt a nullásgéppel végzett tarra irtás), a falra ott is kitették – akkoriban kötelező volt – azt a plakátot, amely rajzos formában, egyfajta Biblia pauperumként adta tudtul: egy puska árából egy óvodai férőhelyet lehetne létrehozni, egy harckocsi, harci repülőgép mennyi lakással ér fel, az atom-tengeralattjáró melletti egyenlőségjelnél pedig városrésznyi ház rajza szerepelt. Lám, ilyen az imperializmus, volt az eszmei mondanivaló. Igen, ilyen volt akkoriban a szociálimperializmus (Szovjetunió stb.) és a kapitálimperializmus (Egyesült Államok stb.). A megkülönböztető jelző mára eltűnt: az imperializmus, a pusztításra törekvő energiamohóság (a maga sokféle megjelenési formájában) megmaradt. David C. Korten amerikai közgazdász (rendszerkritikus, de több ennél) A tőkés társaságok világuralma című művének második fejezetét bezárva azt mondja: az emberiségnek végre le kellene számolnia azzal a tévhittel, hogy a fejlődés a folyamatosan bővített ipari-technológiai újratermelést jelenti. Mit fogalmazott meg ezzel? Hogy a szabadságunk adta cselekvési lehetőségünket ismerjük fel, és döntsünk a fejlődés valódi értelme mellett: kötelezzük el magunkat (öngondolta szabadságmámorunk helyett) a „minden ki van találva” fölfedezése, létre-hozása mellett.