Ökumenikus ima Rómában
Fotó: Vatican News

 

Január 25-én, Szent Pál apostol megtérésének ünnepén a Szentatya esti dicséretet vezetett a Szent Pál-bazilikában. A liturgián a Rómában élő többi keresztény felekezet képviselői is jelen voltak. A vesperás végén Ferenc pápa a többi egyházi vezetővel közösen áldotta meg a hívőket. Ferenc pápa homíliájának fordítását teljes terjedelmében közöljük.
A Kivonulás könyvéből vett olvasmány Mózesről és Mirjamról, fivérről és nővérről beszél, akik dicshimnuszt zengnek Istennek a Vörös-tenger partján, együtt a közösséggel, amelyet Isten kiszabadított Egyiptomból. Megéneklik örömüket, mert azoknál a vizeknél Isten olyan ellenségtől szabadította meg őket, aki pusztulásukra tört. Korábban maga Mózes nyert szabadulást a vízből, és nővére segédkezett az eseménynél. A fáraó ugyanis elrendelte: „Vessetek a Nílusba minden fiúgyermeket, aki születik” (Kiv 1,22). A fáraó lánya viszont megtalálta a kosarat, benne a gyermekkel, a Nílus sása között, és Mózesnek nevezte el, mert azt mondta: „A vízből húztam ki” (Kiv 2,10). Mózes vízből való kimentésének a története így egy nagyobb megmentés előképe, az egész nép megmentéséé, amelyet Isten átjuttatott a Vörös-tenger vizén, melyet aztán ellenségeire zúdított vissza.
Sok ókori egyházatya ezt a szabadító átvonulást a keresztség előképének tartotta. Isten a bűneinket fojtotta a keresztség vizébe. A bűn Egyiptomnál súlyosabban fenyegetett azzal, hogy örökre rabbá tesz, az isteni szeretet ereje azonban elsodorta. Szent Ágoston a Vörös-tengert, ahol Izrael meglátta Isten szabadítását, a megfeszített Krisztus vérének, az üdvösség forrásának előjeleként értelmezi. Mi, keresztények mindnyájan átmentünk a keresztség vizén, és a szentség kegyelme elpusztította ellenségeinket, a bűnt és a halált. A vízből kilépve elértük Isten gyermekeinek szabadságát; népként emelkedtünk ki a vízből, megmentett fivérek és nővérek közösségeként, mint „a szentek polgártársai és Isten családtagjai” (Ef 2,19). Osztozunk az alapvető tapasztalatban: Isten kegyelmében és az ő megmentésünkben hatalmasnak bizonyuló irgalmasságában. És amiért Isten ezt a győzelmet végbevitte bennünk, együtt énekelhetjük az ő dicséretét.
Az életben aztán megtapasztaljuk Isten gyengédségét, aki mindennapjainkban jóságosan megment minket a bűntől, a félelemtől és szorongástól. Ezeket az értékes tapasztalatokat meg kell őriznünk szívünkben és emlékezetünkben. De, miként Mózes esetében, az egyéni tapasztalatok egy nagyobb történethez, Isten népe üdvösségtörténetéhez kapcsolódnak. Látjuk ezt Izrael fiainak énekében. Az elbeszélés egyéni megfogalmazással kezdődik: „Az Úr az én erősségem és az én menedékem, ő lett az én szabadítóm” (Kiv 15,2); de aztán az egész nép üdvtörténetévé válik: „Jóságosan vezetted ezt a népet, amelyet kiszabadítottál” (Kiv 15,13). Aki énekelte ezt az éneket, észrevette, hogy nincs egyedül a Vörös-tenger partján, hanem fivérek és nővérek veszik körbe, akik ugyan­azt a kegyelmet kapták, és ugyan­azt a dicséretet zengik.
Szent Pál is, akinek megtérését ma ünnepeljük, erősen megtapasztalta a kegyelmet, amely arra hívta, hogy üldözőből Krisztus apostolává váljon. Isten kegyelme őt is arra késztette, hogy keresse a közösséget a többi kereszténnyel, azonnal, előbb Damaszkuszban, aztán pedig Jeruzsálemben (vö. ApCsel 9,19.26–27). Hívőként ez a tapasztalatunk. Ahogy növekszünk a lelki életben, mind jobban megértjük, hogy a kegyelem a többiekkel együtt ér el minket, és meg kell azt osztanunk a többiekkel. Így amikor hálaadásomat kifejezem Istennek azért, amit bennem végbevitt, felfedezem, hogy nem egyedül éneklek, mert vannak fivéreim és nővéreim, akik ugyanazt a dicsérő éneket zengik.
A különböző keresztény felekezeteknek ez a tapasztalata. Az utóbbi században végre megértettük, hogy együtt vagyunk a Vörös-tenger partján. A keresztségben megmentést nyertünk, és a dicséret hálaéneke, melyet más fivérek és nővérek énekelnek, hozzánk tartozik, mert a miénk is. Amikor azt mondjuk, hogy elismerjük a más hagyományokkal rendelkező keresztények keresztségét, megvalljuk, hogy ők is elnyerték az Úr bocsánatát és a kegyelmet, amely működik bennük. És elfogadjuk istentiszteletüket mint a dicséret hiteles kifejeződését mindazért, amit Isten végbevitt. Ezért vágyunk arra, hogy együtt imádkozzunk és még jobban egyesítsük hangjainkat. És még ha a különbözőségek elválasztanak is minket egymástól, elismerjük, hogy a megváltottak népéhez tartozunk, az egyetlen Atya által szeretett fivérek és nővérek egyazon családjához.
A kiszabadulás után a választott nép hosszú és fáradságos útra indult a sivatagon át, gyakran tétovázva, de erőt merítve az Isten üdvözítő művére való emlékezésből és az ő mindig közeli jelenlétéből. A mai keresztények sok nehéz­séggel találkoznak útjukon, számos lelki sivatag veszi körül őket, amelyek kioltják a reményt és elveszik az örömet. Útjukon nagy veszélyek is leselkednek rájuk, melyek életüket fenyegetik: mily sok testvérünk szenved ma üldöztetést Jézus nevéért! Amikor vérüket ontják, ha eltérő felekezetekhez tartoznak is, együtt a hit tanúivá, vér­tanúkká, a keresztségi kegyelem kötelékében egyesültekké válnak. Ezenkívül manapság a keresztényeknek – más vallási hagyományhoz tartozó barátaikkal együtt – olyan kihívásokkal is szembe kell nézniük, amelyek az emberi méltóságot veszélyeztetik: háborús területekről, nyomorból menekülnek; áldozatává válnak az emberkereskedelemnek és a modernkori rabszolgaság más formáinak; szükséget szenvednek és éheznek egy, a tárgyi értékekben egyre gazdagabb, de szeretetben szegény világban, ahol az egyenlőtlenségek folyton csak növekednek. De a kivonulást átélő izraelitákhoz hasonlóan a keresztényeknek is az a fel­adatuk, hogy megőrizzék együtt annak emlékét, amit Isten bennük végbevitt. Emlékezetünket felfrissítve támogatni tudjuk egymást, és – egyedül Jézussal s az ő evangéliumának szelíd erejével felfegyverkezve – bátran és reménykedve szembe tudunk nézni minden kihívással.
Fivérek és nővérek, örömmel telt szívvel, amiért ma itt dicshimnuszt énekeltünk együtt az Atyának, Krisztuson, Megváltónkon keresztül és az életadó Lélekben, nagy szeretettel köszöntelek mindnyájatokat: Gennadiosz metropolitát, az ökumenikus patriarchátus képviselőjét, Bernard Ntahoturit, a canterburyi érsek személyes képviselőjét Rómában, továbbá az itt egybegyűlt keresztény felekezetek összes képviselőjét és tagját. Örömmel köszöntöm Finn­ország ökumenikus küldöttségét, akikkel örömömre szolgált ma délelőtt találkozni. Köszöntöm az Ecumenical Institute of Bossey diákjait is, akik azért jöttek Rómába, hogy elmélyítsék ismereteiket a Katolikus Egyházról, és köszöntöm azokat az ortodox és keleti ortodox fiatalokat is, akik itt (Rómában) tanulnak az ortodox egyházakkal való kulturális együttműködés bizottsága nagylelkűségének köszönhetően; ez a bizottság a keresztények egységének előmozdításáért felelős pápai tanács mellett működik.
Együtt mondtunk köszönetet Istennek mindazért, amit életünkben és közösségeinkben végbevitt. Vigyük eléje ma szükségeinket és a világ szükségeit, bízva abban, hogy hűséges szeretetében ő továbbra is megmenti és kíséri úton lévő népét.

Fordította: Tőzsér Endre SP

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.