Október végi tiszta lángok

Requiemjével nemcsak az 1956-os forradalom mártírjaira, hanem az időközben elhunyt szerzőtársra, Nagy Gáspár költőre is emlékezik a komponista, akit a mű keletkezéstörténetéről kérdeztünk. – Tizenhat évvel ezelőtt ismertem meg Gáspárt. Balatonszárszón felújították a népi írók találkozásának hagyományát, s meghívtak az egyik ilyen alkalomra. Magyarság, európaiság és egyetemesség címen tartottam előadást. Nagyon szerettem Nagy Gáspár költészetét, szókimondását, egyenességét, sugárzó hitét, ezért befejezésül idéztem egy kétsorosát: Gyanús vagyok, gyanús nagyon, / hogy még nem ütöttek agyon. Ekkor elém ugrott egy nyílt tekintetű, szálfatermetű ember, és bemutatkozott. Ő volt. Elbeszélgettünk. Olyan volt, mintha már húsz éve ismertem volna. Ettől kezdve – amíg itt nem hagyott minket – valamiképpen vezetőjévé vált irodalmi érdeklődésemnek. Ekkoriban szinte jobban hatott rám az irodalom mágikus sodrása, mint a zene. A költészet mindig nagy szerepet játszott az életemben. Édesapám révén családi barátunk volt Szabó Lőrinc, megismerhettem Sinka Istvánt, Nagy Lászlót, Weöres Sándort… Utánuk, úgymond „ráadásként” berobbant az életembe Nagy Gáspár, amiért örökké hálát adok. Azt mondhatom, az égiektől kaptam. Mert állandóan kerestem azt az írót, aki nem dalra akar fakadni, nem meglévő műveit akarja zenei szövegnek használni, hanem van dramaturgiai érzéke. Stravinskytól egyszer megkérdezték: minek köszönhető, hogy a vokalitás, az énekhang felé fordult? „Volt egy Cocteau-m” – válaszolta. Nekem egy magyar Cocteau-t adott a történelmi gondviselés. Egyfajta belső titok az életemben való megjelenése, de erről jobb volna, ha a zene árulna el többet, hiszen ahogy mondani szoktuk: ott kezdődik a zene, ahol elfogynak a szavak. Első közös művünk a Symphonia Ungarorum volt, Szent István és Szent Gellért emlékére. Már akkor elképedtem improvizatív képességén, amit mindig „kőbe véshetően” művelt.

Fogyó éveim már summázást igényelnek tőlem, az életet nem illik rendezetlenül itthagyni. Amikor az Október végi tiszta lángok megírásába kezdtünk, úgy éreztem, szinte lehetetlent kérek tőle: Segítsen ötvözni mindazt, amit megéltem. Az új mű tervéről először beszélve megjegyeztem neki: „Úgy gondolom, hogy 1848 és 1956 ikertestvérek…” Mire rávágta: „Sanyikám, nem engedünk sem a negyvennyolcból, sem az ötvenhatból!” Latens requiemben gondolkodtam, így a versekben nem ‘56 történetét mondta el. A mű formailag a rövidített latin gyászmise szövegét követi hét tételben: Requiem és Kyrie, mintegy tételpárként kezelve, a Dies irae és a Libera me, a Sanctus, az Agnus Dei és a Lux aeterna glorifikációnak, összefoglalásnak szánva. Gáspár gyorsan dolgozott, az Apostolok étteremben találkoztunk háromszor-négyszer. Kértem, hogy a megjelenítést drámává, az emlékezést poétikussá tegye, úgy, hogy mindez feleljen meg Petőfi szellemének. Annyira megfelelt, hogy a vers első soraiban ez áll: A lángok lobbanó szívéhez értem, / mikor a nagyszerű halált megidéztem. Mint az Egy gondolat bánt engemet… Akkor már nagyon beteg volt. Egyik legszebb emlékem marad róla, ahogy minden tételt a mennybe vitt. Bibliai párhuzamokat keresett, az első tétel végén például a forradalom „bátor szent suhancairól” szól: „Dávid ismét legyőzte Góliátot”. Ez a summázás elképesztően érett zenedramaturgiai eredményt hozott. Én, az idősebb tanulhattam a fiatalabbtól, amit kértem, sokszorosan túlteljesítette. Kodály, legnagyobb példaképem maximalizmusa jutott róla eszembe… A forradalomban meghalt mártírokra utalva a Libera me végén azt írta: …testükön nem ‘fújó paripák’ vágtattak át… / tankok gyalázták őket holtan! Ennek kapcsán említettem neki, hogy nem szabadna ennyire pokolra szállni. Dübörögjön ágyú és tank, de a vértanúhalálhoz illene a mennybemenetel… Erre azt kérdezte: „Van egy tollad vagy ceruzád?” Mondtam: „Igen.” „Tankok gyalázták őket holtan – ismételte. – Írjad!…: De a lelkük már a csillagokban, / az Ég oltárán örökre ott van!”

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.