Oktatás, hitoktatás, emberkép…

Szentmisével kezdődött a kongresszus, melyet Márfi Gyula érsek vezetésével mutattak be a rendezvénynek otthont adó veszprémi érseki hittudományi főiskola kápolnájában. Pálhegyi Ferenc pszichológus, egyetemi tanár a keresztény pedagógiáról, s a Krisztus-központú értékrendről tartott előadást. Ismertette a manapság legelterjedtebb pedagógiai irányzatokat, hangsúlyozva: ezek forrása mindig az emberkép. Az előadást pedagógiai kerekasztal-beszélgetés követte Mikulás Domonkos, a kecskeméti piarista gimnázium tanára vezetésével, melynek résztvevői Korzenszky Richárd tihanyi bencés perjel (aki 1991-1994 között miniszteri biztosként a Művelődési és Közoktatási Minisztériumban az egyházi iskolák szervezésében munkálkodott, s 1992-től a Katolikus Iskolák Főhatóságának ügyvezető elnöke volt), valamint Kotschy Beáta, az ELTE TFK oktatója és a Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskola óraadó tanára. A beszélgetésben többek között arról esett szó, mit vár el a világ a keresztény iskoláktól, milyennek képzelik a keresztény pedagógust, s melyek azok a speciális „keresztény” feladatok, amelyeket el kell látnia a keresztény iskoláknak. A kereszténység nem ismeretanyag, hanem életstílus, fogalmazódott meg alapvetésként, s igazából a pedagógusok személyiségén, lelkiségén múlik, be tudja-e tölteni egy keresztény iskola a feladatát. Meghatározó a pedagógus emberképe, világképe és világnézete. A párbeszéd során felelevenedett a közelmúlt: az első egyházi iskolák szerveződésének gyakran konfliktusos története, s az is, miért jött létre olyan kevés ökumenikus intézmény. Elhangzott: gyakran előfordul, hogy az érettségi előtti években elviszik a gyerekeket más világi intézményekbe, ahol még több ismeretanyagot kaphatnak a növendékek – mivel az egyházi intézményekben a nevelés hangsúlyosabb az oktatásnál. Hiányosságként fogalmazták meg a beszélgetés résztvevői, hogy a keresztény iskolában a pedagógus nem mindig éli meg, hogy pedagógiai munkáját végezve Krisztus munkatársaként tevékenykedik. Ezzel is összefügghet, hogy kevés szabadságot hagy a diákoknak önállóságuk, felelősségtudatuk kibontakoztatására, azaz mintha kevésbé bíznának a tanárok a kegyelem munkálkodásában. Többen szóvá tették, hogy a keresztény iskolák nem akarják a leszakadó rétegek gyermekeit vállalni, általában inkább elit iskolát akarnak építeni. Kamarás István, a Pannon Egyetem tanára a vallástan, a hittan oktatásáról, eltérő céljairól és a magyar találmányról, az emberismeret és etika tantárgy bevezetésének tapasztalatairól szólt. Átfogó képben mutatta be a hittan és emberismeret-etikaoktatás helyzetét Európában. Van, ahol a hittannak nincs vagy alig van alternatívája, másutt pedig a választható formák sokfélék (etika, vallásismeret, társadalomismeret, polgári ismeretek, filozófia gyermekeknek), illetve létezik vallástan, emberismeret más tantárgyakba beépítetten is. Kamarás István továbbá helytelenítette, hogy nálunk elsősorban nem is a szülő választ a gyermekének alternatív tárgyat, hanem az iskola dönti el, mit kínál. Problematikusnak találta továbbá azt is, hogy így a hittanos gyerek kimarad az emberi és társadalmi jelenségek szélesebb, alaposabb megismeréséből, valamint másféle erkölcsi, vallási rendszerek ismeretéből. Megállapította ugyanakkor, hogy míg Európában az utóbbi tíz évben erősödött az ember-, erkölcs-, társadalom- és vallásismeret jelenléte az oktatásban, hazánkban jelentősen gyengült, annak ellenére is, hogy ekkor kezdődött meg nálunk az egyetemi szintű tanárképzés e területen. A kongresszus előadói között volt Thorday Attila, a Gál Ferenc Hittudományi Főiskola rektorhelyettese, aki alapfogalmakat (katekézis, katekéta, katekumen, diakónia, martyria, liturgia) tisztázó előadásában vallásoktatás és katekézis (hittan) feladatait elemezte. Érdekes kerekasztal-beszélgetést szerveztek továbbá Balogh Judit katolikus teológus, Fodorné Nagy Sarolta református lelkész, főiskolai tanár és Nagy Péter Tibor történész, szociológus részvételével arról, mi okozta a rendszerváltozás óta a hittanoktatásban részt vevő diákok számának csökkenését, illetve stagnálását, és az egyház társadalmi szerepének, az egyház iránti bizalomnak a csökkenését a közgondolkodásban.