„Ó, pillanat, oly szép vagy, maradj!”

Ötvenéves színpadi pályafutása alatt egyesítette magában énekes szülei művészi tehetségét és pedagógiai készségét. Egyetlen énektanára édesanyja, Eugenie Besalla-Ludwig volt. Christa Ludwig tizenhét éves korában debütált Frankfurtban A denevér Orlovskyjaként. Darmstadtban elsősorban kortárs szerzők, Dallapiccola, Boulez és Nono művei szerepeltek a repertoárján. 1955-ben Karl Böhm Bécsbe szerződtette. Negyven évig volt tagja a bécsi Staatsopernek, ahol hétszázhatvankilenc fellépése során negyvenhárom szerepet énekelt. Közben Chicago, New York, Bayreuth, Milánó, London… voltak sikereinek párhuzamos helyszínei. Lady Macbeth, Eboli, Amneris, Carmen, Brangäne, Venus, Fricka, Octavian, Klytaimnestra, Marie, Judit stb. alakítója koncertekkel, Schubert, Schumann, Wagner, Brahms, Wolf, Mahler, Strauss és Pfitzner dalaival is járta a világot.

– A zene a legnagyobb öröm és lelki élvezet! Huszonhét évesen már a legnagyobb szerepeket énekeltem. Biztosan szerencsém is volt, jó időben, a legjobb helyen, a legfontosabb emberek előtt léphettem fel.

Szakmai pályafutása alatt több nagy karmester játszott szerepet életében és segítette a pályáját. Mivel nyerte meg például Karl Böhmöt?
– A meghallgatásomkor azt mondta: „Annyi idős, mint a fiam, egy napon születtek! Nekem mindig Cherubin marad, mintha csak a lányom lenne!” Böhm olyan karmester volt, aki együtt élt, lélegzett az énekessel, törődött vele. Ilyen karmester ma már nincs, talán csak James Levine. Hihetetlenül precíz volt, azonnal javított, útmutatásait még véletlenül sem lehetett elfelejteni. Karajan már édesanyámmal is dolgozott Aachenben. Ő igazi karizmatikus művész volt, és megérezte, milyen állapotban van aznap az énekes. Egyszer kérdeztem tőle, egy bizonyos hang milyen hosszú legyen, mire ő, amennyire ma a levegője futja. Szinte vörös szőnyeget terített az énekes lába elé zenekarával, kéz alá adott mindent, amire csak szükség volt. Vissza tudta fogni a zenekart, ha kiváló erőben voltál, de ugyanúgy le is tudta fedni a szólistát, ha annak ereje nem futotta a hang kiéneklésére, kitartására. A közönség nem vett észre semmit. Nem volt beszédes, egy szót sem szólt, de éppen így volt nagyszerű.

Leonard Bernsteinhez a zeneszerző-karmester saját kompozíciói kötötték.
– Egyik fantasztikus szerzeménye az I hate music, I love music. Klasszikus és jazzelemeket ötvöző izgalmas zene. Emlékszem, hogy a karmesteri dobogón Bernstein maga is együtt énekelt a kórussal, táncolt az ütemre, örömében nevetett, rettenetesen élveztük mindketten. Másik nagyszerű műve a Candide című operája, melyhez Voltaire szellemében abszolút vidám, komikus zenéket írt. Bernstein zseni volt: karmester, zeneszerző, tudományos könyveket írt, elkötelezett ember volt, ha kellett, előadást tartott akár az utcán is a vietnami háború ellen. Úgy égette az életét, ahogy más a gyertyát. Ő volt az „ember” számomra, csupa nagybetűvel írva, annak minden örömével, bánatával, előnyével és árnyoldalával. Már fiatalon sok szerep, rengeteg melódia birtokában voltam, megtanultam a technikát, a precíziót, de Bernsteinnek köszönhettem, hogy a zene mély értelmét, jelentését és élvezetét megértettem.

A leggyakrabban Ebolit, a Tábornagynét, Dorabellát, Brangänét énekelte…
– Pedig a többi talán még jobb volt… Tudja, bedobtak a mély vízbe, úszni kellett, hogy ne merüljek alá. Aztán vitt az ár magával.

Mégis azt a kijelentést tette már 1994-ben, „elsietett” bécsi búcsúfellépése alkalmával, hogy egyetlen hangot sem énekelne többet.
– Nos, ez a pálya fiataloknak való, túl fárasztó és túl sok izgalmat jelent. Amikor az ember órákig ül egy repülőtéren és várakozik, a sorsát is elátkozza, hogy miért okoz ennyi gondot magának. Aztán ott van a női hiúság kérdése, ha nem is a legfontosabb egy énekpályán. A nadrágos szerepekhez mindig túl erős voltam. Nem véletlenül találták ki a szűk férfizakóra a „női páncél” gúnynevet. Néha fizikai igénybevételt jelentett a hangot kipréselni egy szűk uniformisból.

Mégis énekelt egy olyan nadrágos szerepet is, aki nem fiú, hanem lány.
– Leonorát a Fidelióban. Ezt a szerepet Otto Klempererrel tanultam. Mindig is álmom volt Beethoven. Csak egyszer énekelhessem, aztán meg is halhatok – mondtam. Valóban féltem, amikor osztályrészül jutott. Klempererrel énekeltem a Wesendonk-dalokat és Izoldát is. Klemperer a néma karmesterek közé tartozott, egyetlen szót sem szólt. Számomra az a karizmatikus karmester, aki korrigálni és dicsérni is tud, állandóan jelen van a munkában.

Azt vallja, hogy az énekesnek nem szabad karakterrel rendelkeznie…
– Az operaénekesnek nem, hiszen mindig más szerepbe, bőrbe kell bújnia, és ahány karmester, annyiféleképpen kell interpretálnia. A daléneklésben azonban saját magad adod, „szembeénekeled” a közönséget, nem tudsz elbújni. Tisztelt kolléga volt Elisabeth Schwarzkopf, de Isten bocsássa meg, nem volt természetes. Az ellentét a „Naturbusch”, aki hetykén plakatírozza magát. Én a kettő között találtam meg a helyem és alakítottam ki a stílusom.

Azt írta, hogy legnagyobb példaképe Callas volt. 1960-ban, a Norma lemezfelvételén énekeltek is együtt Tullio Serafin vezényletével…
– Callas csodálatos ember volt. Körülvette egy aura, amilyennel soha senki másnál nem találkoztam. Egyetlen hangjában benne volt egész tragikus élete.

Walter Berryvel egyszer beszélgettem az ének- és beszédhangról. Ő e téren sohasem óvta a hangját. Előadás előtt, alatt mindig szívesen anekdotázott. Önnek egyszer egy felvétel alkalmával elment a hangja, otthagyta a szerepet, elutazott.
– Én mélyen beszélek és magasan énekelek, a kettő nem fér mindig össze. Az az emlékezetes rádiófelvétel – a Parsifal Kundryja Soltival – három órát tartott szünet nélkül, és megártott. Vékonyak a hangszálaim, az történt velük, mint a számítógéppel, amikor lefagy. Windgassen mondta egyszer egy hölgynek: „Nem beszélek előadás előtti nap, nem beszélhetek az előadás napján, és nem tudok beszélni az előadás után. De ma az enyém vagy!”

Melyik volt legkedvesebb szerepe?
– A Rózsalovag Tábornagynéja. Mióta ismerem a szerepet, a szövegében rejlő filozófiával élek: „Könnyű kézzel kell tudni venni és adni… nem ragaszkodni a lehetetlenhez… az idő csodálatos álom…”

Azért mégis volt egy dal, amelyet könyvében visszasír, és szomorú, hogy nem énekli többé…
– Hugo Wolf Anakreon sírjára gondol. Micsoda átérzéssel kísért a zongorán Charles Spencer! Goethe költeménye. Féltékeny volt Anakreonra, mert az Ég megkímélte a téltől…

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..