Vegyük például azokat az eseményeket, melyek kilencvenhárom évvel ezelőtt Magyarország nyugati határánál zajlottak. Sopront a trianoni békeszerződés értelmében 1921. augusztus 28-án, a Burgenlandnak nevezett területet pedig az ezt követő napokban át kellett volna adni Ausztriának, ám a nyugat-magyarországi felkelés mindezt meghiúsította. A – többek között – Prónay Pál, Héjjas Iván, Budaházy Miklós és Maderspach Viktor vezette egységek meglepetésszerű támadásaikkal a túlerőben lévő osztrák csendőrséget kiűzték abból az „A” zónából, melyet elsőként kellett volna Ausztriához csatolni. Ennek következménye volt aztán Prónay ideiglenes államának, a Lajtabánságnak a létrejötte, és ezt kihasználva próbálta meg IV. Károly visszaszerezni a trónját. A legfontosabb, máig ható eredménye az lett, hogy Sopron és még nyolc község – népszavazással – végül mégis Magyarország része maradt. A történelem iránt érdeklődő ma már olvashatja például Maderspach Viktor visszaemlékezéseit Élményeim a nyugatmagyarországi szabadságharcból címmel, az eseményeket feldolgozó És mégis élünk című regényt, melyet Somogyváry Gyula írt, de megnézheti Máriássy Félix Imposztorok című filmjét is, melyet szintén az 1921-ben történtek ihlettek. Bármelyiket is választjuk, mindegyik rejt magában tanulságokat. Az Imposztorok 1969-ben készült, Somogyváry regénye 1936-ban jelent meg, Maderspach írását pedig 1926-ban közölte folytatásokban a Magyarság című napilap. Haladjunk visszafelé az időben.
Máriássy Félix filmjénél nagy a kísértés, hogy előbb a rendező személyével foglalkozzunk, hiszen a kétezres években sok minden kiderült róla. Ám mégsem tesszük, hiszen ez inkább a szocializmus filmtörténetéhez tartozik. Az Imposztorok felvezetése szerint Prónay Pál naplója alapján készült, ám ez csak megtévesztés. A szatirikusnak szánt filmben nevét megváltoztatva beazonosítható Prónay (Tomanek Nándor), Horthy Miklós (Mensáros László), IV. Károly (Tahi Tóth László), Bethlen István miniszterelnök (Kálmán György), vagy Ostenburg-Morawek Gyula csendőrőrnagy (Kovács János). A történeti eseményeket is hellyel-közzel követi a film cselekménye még akkor is, ha középpontjában egy kitalált alak, Apostolics Béla (Iglódi István) megpróbáltatásai állnak. A filmben a felkelők öltözete éppúgy megfelel a valóságnak, mint az, hogy a magyar kormány külföld felé ellenezte, míg titokban támogatta a felkelést, vagy, hogy Ostenburg csendőreinek támogatásával indult Budapest felé a király. Ám az már történelemferdítés, hogy a helyi lakosságot kényszeríteni kellett az együttműködésre, mint ahogy az is, hogy a rongyos gárda bányász- és erdészhallgató tagjai – akik pedig szép számmal akadtak – valójában elfoglaltság nélküli magyar katonatisztek lettek volna.
Igaz, hogy a filmszatíra nem azért készül, hogy abból kiokosodjunk, ám Máriássy tudatosan választotta ezt a műfajt az 1921-es események bemutatására. Mivel – egy kivétellel – nincs pozitív szereplője a filmnek, ezért mindent és mindenkit nevetségessé tehet. Nemcsak a kor politikai szereplőit, hanem magát az ügyet is komikusnak tartja. A rendező szerint a Magyarország területi integritásáért a harcot is vállaló katonák inkább egy operettszínpadra illenek.
„Gyula deák” És mégis élünk című regényében Dersy Péter az első világháború poklában távházasságot köt a szegény Évával, hogy az így hozzájuthasson egy nagyobb örökséghez. Péter testvére, Géza – a könyv főszereplője – 1921-ben találkozik Évával, aki elmondja neki, hogy bár mindenki Péter haláláról beszél, ő mégis reménykedik és várja ura hazatértét. Nemsokára Gézát Sopronba rendelik, ahol tanúja lesz a nyugat-magyarországi eseményeknek. A cselekmény ezután két szálon fut: Géza élményeinek és Éva gyötrődésének a leírásán.
Somogyváry regénye, a kor érzelemdús stílusában tárja elénk, mi is történt. Részleteket is megtudhatunk arról, hogy a rongyosok milyen cselekkel verték át a túlerőben lévő osztrákokat, akik meg voltak győződve, hogy velük szemben nem néhány száz rosszul felfegyverzett felkelő, hanem több magyar reguláris hadosztály áll. Igyekszik érzékeltetni azt a lelkesültséget is, ami a térség – leginkább Sopron – lakóit jellemezte ezekben a hónapokban. Éva várakozásának ecsetelése, mely talán fölöslegesnek tűnik, jelkép. Azt a szinte már őrültségnek látszó reményt szimbolizálja, mely a húszas évek elején Magyarország fennmaradásában bízókat jellemezte. Az író szerint Sopron megtartása annak ellenére történt, hogy semmi esély nem volt rá. Mindezt pedig a lehetetlent is vállaló rongyos gárdának köszönhetjük.
Maderspach Viktor az I. világháborúban különítményparancsnokként szolgált Erdélyben a románok betörésekor. A háború után menekülnie kellett otthonából. Ő is részt vett, mint kipróbált katona, a nyugat-magyarországi harcokban. Mindhárom eseményről leírta tapasztalatait, utóbbiakat az Élményeim a nyugat-magyarországi szabadságharcból című könyvéből ismerhetjük meg.
Maderspach arról ír, ami megtörtént vele. Igyekszik tárgyilagos lenni, ami persze nem azt jelenti, hogy nem fogalmazza meg a véleményét, amúgy keményen, katonásan. Leginkább kora politikai vezetőit vádolja. Szerinte – és ebben a helyszínen látottakra támaszkodik – az antant kisujját sem mozdította volna Burgenlandért, az osztrákok megosztottak voltak, ezért egy sokkal határozottabb fellépéssel területet lehetett volna nyerni. Erdélyiként minden magyar kötelességének érezte, hogy ahol csak lehet, megvédjék az ezeréves határokat. Nézete szerint bátrabb és hazafiasabb lelkülettel Magyarország nem ott tartana, ahová végül eljutott.
Az Imposztorok egyenesen történelemhamisító, az És mégis élünk romantikus felhangjai is zavarják a tisztánlátást. Az Élményeim a nyugat-magyarországi szabadságharcból állhat legközelebb az igazsághoz. Lehet, hogy Maderspach is elhallgat valamit, vagy éppen megszépíti az eseményeket, ám a történtek tevőleges résztvevőjeként az ő beszámolóját ajánlom mindazoknak, akiket érdekel, hogy mi is történt 1921 őszén Magyarország nyugati szegletében.
