Nyitottság és megértés
Fotó: Merényi Zita

 

A színészlét hajnalától indítottuk a művészi pályakép felvázolását Hirtling Istvánnal, aki az idén Székesfehérváron megrendezett Katolikus Társadalmi Napok (Kattárs) közismert arca és világi védnöke volt. A főiskolai éveket koronázó, legendás János király-előadás felidézésén, illetve az induló évad új szerepein túl korunk kihívásairól, közvetlenségről, odafordulásról és a cselekvő szeretet jelentőségéről beszélgettünk.

– Amikor egy barátom megtudta, hogy felvettek a főiskolára, azt mondta: „Azokkal kell elvégezned, akikkel elkezdted. Meg kell tanulni együtt dolgozni, együtt élni velük. Sok helyről érkeznek az osztályba, különböző emberek, más-más családi háttérrel, eltérő kultúrával.” Ez „az együtt kell elvégeznetek” olyan útravaló volt számomra, amely aztán meghatározta a főiskolai életünket. Ehhez persze hozzátartozott, hogy előtte már ismertük egymást, a fiúkkal egy évig együtt katonáskodtunk. Kerényi Imre, Huszti Péter és Versényi Ida voltak a tanáraink, akik nagyon jól kiegészítették egymást. Amiben nem tudtunk zöld ágra vergődni Kerényinél, az sikerült Husztinál, ha pedig teljes volt az összeomlás, akkor anyapótlékként, tyúkanyóként Ida néni vigasztalta a csapatot. Sokat köszönhettünk e három meghatározó személyiség együttállásának. Szerencsések voltunk. Azóta is évente megtartjuk az osztálytalálkozót.

Az osztálytársaival – többek között Funtek Frigyessel és Mácsai Pállal – való bemutatkozását, Dürrenmatt János királyának az Ódry Színpadról 1984-ben a Várszínházba átvitt előadását máig sokan emlegetik. Mit gondol, mi volt ennek az emlékezetes sikernek a titka?

– Valóban revelatív hatású produkció született. Talán azért, mert Kerényi elszánt színházújítóként folyamatosan feszegette a kereteket, mindig új formákat, új tartalmakat igyekezett keresni és kialakítani, s ezzel az osztállyal sikerült is neki. Örülök, hogy emlegetik. Erre az előadásra mi magunk is hasonlóképpen, fontos momentumként emlékezünk. Mindenki egyetért abban, hogy ez a János király nemcsak a főiskolai színházi életünknek volt jelentős eseménye, hanem a színházi szakmának is. Mi ekkor már a gyakorlati évünket töltöttük a Nemzeti Színházban. Azok a kollégák, akik ott megismertek minket, kíváncsiak voltak, hogyan teljesítünk a napi munkáinkon, a mellettük átvett kisebb szerepeken, statisztafeladatokon túl, és mit művelünk a főiskolán. Eljöttek megnézni. Az egyik legszebb gratulációt Kishonti Ildikótól kaptam, aki azt mondta: „Jól van, gratulálok, apukám, mostantól kezdve van mire szerénynek lenned!”

Nagyot ugorva az időben… Jóllehet folyamatosan játszik a fővárosban is, 2012 óta a székesfehérvári Vörösmarty Színház társulatának a tagja. Itt remek csapatot verbuvált Szikora János igazgató, aki – amennyire tudom, illetve tapasztaltam – különleges, egyfajta spirituális érzékenységgel átitatott színházi légkört teremtett. Milyen ez a társulat belülről nézve?

– Egy közös színházi eszmény megvalósításához keresett partnereket, ahol a magas minőségű klasszikus irodalom adaptálása és a bátor kísérletezés egyaránt jelen van. A társulatban ő a korelnök, mellette ott van az új generáció, a különböző területeket, művészi felfogásokat képviselő Horváth Csaba, Bagó Bertalan és Hargitai Iván. Ez a fajta gazdagság, sokféleség jellemzi az immár hat éve meglévő, összeszokott csapatot. Nyilván előfordulnak gondolkodásbeli különbségek, de amíg ezeket a jó ügy – a színház működése, sokszínűsége – érdekében lehet ütköztetni, átbeszélni, egyeztetni, addig nincs probléma. Úgy látom, hogy ez a folyamat rendben zajlik. Rendkívül nagy ívű és széles spektrumú a repertoárunk, amely lehetőséget ad a legkülönbözőbb mondanivalók kifejtésére, továbbadására. Nem lehetünk ájtatosak, áhítatosak attól, hogy színház… Nekünk gazdagon kell beszélnünk az emberi kapcsolatokról, problémákról, úgy, ahogy azokat megéljük a mindennapokban. Nem lehetünk kizárólagosak. Ahol a kizárólagost, az egyetlen üdvözítő megoldást keresik, ott idővel baj történik. A színház nem veszítheti el külső és belső nyitottságát.

Az idén Székesfehérváron megrendezett Katolikus Társadalmi Napok védnökének választották. Miért tartotta fontosnak ezt a fajta kiállást?

– Úgy éreztem, magánemberként és közéleti szereplőként is eleget kellett tennem Spányi Antal püspök úr kérésének, hogy legyek a rendezvény világi védnöke. Azt tapasztalom, hogy az országon eluralkodott egyfajta fesztiválhisztéria, ahova nézek, mindenütt fesztiválok vannak, evés, ivás, csinnadratta, helyenként tombol a bóvli. A közösséginek álcázott, mégis egyéni, öncélú szórakozás apoteózisa. Nagyon kevés a személyesség, az egymás felé fordulás lehetősége. (Tisztelet a kivételnek.) Amikor az Egyház úgy dönt, hogy kilép a templomból, és utcai forgatagot szervez, azzal a maga módján a kor követelményének, elvárásainak is igyekszik megfelelni. Ugyan nem fesztiválnak nevezi az eseményt, de egy gazdag, háromnapos kulturális programmal áll elő annak érdekében, hogy megmutassa magát és azt, hogy milyen erőfeszítéseket tesz az oktatás, az egészségügy és a szociális munka terén. Ezt nem támogatni dőreség lenne tőlem. Különösen akkor, amikor mindez az én városomban történik, ott, ahonnan Hirtling őseim származnak, és ahol kisgyerekként a szép emlékű nagy előd, Shvoy Lajos püspök mellett ministrálhattam… Olyan személyes motivációk ezek, amelyeket nem is tudnék figyelmen kívül hagyni. Egy ilyen ügyet igenis szolgálni kell. Szolgálni kell a nyitást, az új egyházi hang keresését.

Röviden megfogalmazva színészként és közéleti emberként mit szeretne képviselni, továbbadni, közvetíteni?

– A nyitottságot és a megértést. E téren komoly hiányosságaink vannak. Fontos a nyitottság, hogy képes legyek befogadni. Nem jó, ha az ember elzárkózik, és egy szűkre szabott mezsgyén haladva egyirányúvá válik a gondolkodása. Tudomásul kell vennünk, hogy a XXI. században nehéz XIX. századi értékrenddel élni. Lehet, én tiszteletben tartom ezt is, de úgy érzem, muszáj megtanulni az új eszközök használatát, meg kell felelni a mai kihívásoknak, ismernünk kell a kortárs látásmódokat. Ez nem azt jelenti, hogy lemondunk a saját értékrendünkről, hanem a világ felé nyitottan kell tudnunk adaptálni azt. A találkozás képessé tesz a megértésre, a befogadásra; az önző énnel szemben előtérbe, de leg­alábbis jobb helyre kerül az ő és a te. A szimpla szeretet is csak a cselekvő szeretettel tud túlmutatni önmagán. Az ember legyőzi az egoizmusát, kényelmességét, nem sajnálja az idejét, gesztusokat tesz, egy kicsit gondoskodik a másikról. Számomra ez nem jelent nehézséget, igyekszem, hogy a napi rutinom része legyen az odafigyelés. Mert lehet, hogy egy-egy apró gesztus ott és akkor másnak az életet jelenti.

Októberben a Vígszínházban, a szerző rendezésében mutatják be A vándorkutya című „abszurd pszichothrillert”. Nagyon lelkesen készül rá. Miért áll közel Önhöz ez az új darab?

– Pass Andrea nagyon tehetséges, érzékeny színházi szakember. Őt elsősorban a gyerekeken keresztül megélt és átélt felnőtt- létünk érdekli. Neki még nincs gyermeke, mégis lenyűgöző módon ír a gyerekekről, a gyerekek és a felnőttek viszonyáról. És nemcsak színesen dolgozza fel a témát, hanem még színpadra is állítja, a színészeivel pedig képes elérni, hogy mindezt hitelesen közvetítsék. Ebben az előadásban nem jelennek meg gyerekek, csak szülők. Az ő élethelyzeteikről, hibáikról, egymással szembeni mulasztásaikról, csalódásaikról, kudarcaikról és örömeikről szól ez a mű. Az oviban a héten a legjobb, legügyesebb gyerek jutalomként hétvégére hazavihet egy plüsskutyát. És az a plüsskutya persze sok mindent lát, valóságosan és átvitt értelemben is. Három házaspárról, illetve még egy anyukáról és egy nagymamáról mesél a darab. Az én szerepem egy kettős kötöttségű férfi, aki házasságban él a fiatal feleségével, közös gyermek nélkül. Öt évvel korábbi fellángolásának eredményeként azonban egy másik asszonytól már született egy gyereke. Egyik nőt sem tudja elengedni, mindkettőre szüksége van. E drámai szituáció következményeit látjuk. Nem mondom tovább. Nagyon izgalmas, krimiszerű momentumokat felvillantó előadás lesz.

Mi vár még Önre az évad folyamán?

– Az évek óta sikerrel futó Rejtélyes viszonyok, az operettszínházi Abigél és a Veres 1 Színházban bemutatott Játék a kastélyban
mellett Székesfehérváron december elejétől Az ember tragédiáját játsszuk, aztán a Black Comedyre, Peter Shaffer bohózatára készülünk. Ezeken túl tavasszal Budapesten, a Játékszínben lesz egy újabb bemutatóm, az Életrevalók után ismét egy filmadaptáció, a Könnyed erkölcsök. Ez is egy bonyolult családtörténet. Egy fiatalember próbálja tágítani életlehetőségeinek határait. A saját útját keresi, szembesül önmagával, az életével, amely nem úgy alakult, ahogyan azt a lázadás pillanatában elképzelte.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..