Az utóbbi évek legérdekesebb sci-fijét alkotta meg Denis Villeneuve. A Ted Chiang novellája alapján készült filmben nem harcolnak lézerkarddal, a galaxisközi háború legújabb fejezetébe sem nyerünk betekintést, ám annál többet tudunk meg önmagunkról. Az Érkezés tükör, amelyben egy pillanatra az emberi létezés több olyan oldala is felvillan, amely alapvetően meghatároz bennünket.
Egy nap fura tojások érkeznek a Földre, s lebegve megállapodnak bolygónk tizenkét helyszínén. Az amerikai hatóságok két tudóst kérnek fel arra, hogy fejtsék meg: miért jöttek, és mit akarnak e különös járművekben megbúvó „heptapodok”, vagyis a hétlábú, nagyra nőtt polipok.
Louise Banks nyelvész (Amy Adams) és Ian Donnelly matematikus (Jeremy Renner) két olyan tudományterület képviselői, amelyek kezdetektől fogva az emberiség kultúrájának tartóoszlopai voltak. Ugyanakkor a kettő igencsak különbözik egymástól. A nyelv ugyanis szorosan kapcsolódik a közösséghez. Ráadásul sok tekintetben be is határolja használóinak gondolkodásmódját. S mivel minden ember más, ezért máshogyan fejezi ki magát: nyelvhasználatunk egyéni szinten is eltér a többiekétől. A matematikát ma ezzel ellentétben úgy látjuk, hogy elvontsága miatt megállapításai mindenhol egyformán érvényesek. A sci-fi írók szerint ezért lehet alkalmas arra, hogy közvetítsen két, egymástól teljesen eltérő létforma – az emberek és az idegenek – között.
A megértéshez kell egy bizonyos kiindulási alap. Ha nem beszéljük a másik nyelvét, akkor ennél elemibb közös pontot, pontokat kell találnunk. Az emberek esetében persze számos ilyen akad, hiszen bármennyire különböznek is egymástól a kultúrák, azonos tapasztalatokra épülnek. A Nap, a Hold, a csillagok látványa; az étel és az ital fontossága; a társadalom létezése mindannyiunk életének része. Ám minél nagyobb a távolság két ember kultúrája között, annál nagyobb empátiára van szükség ahhoz, hogy megértsük a másikat.
De hogyan kerülnek ebbe a képbe az „elefántpolipok”? Ahhoz, hogy eredményt érjen el, Louise-nak teljesen szabadjára kell engednie a képzeletét. Csak feltételezheti, hogy talál megfelelő támpontot, és végül sikerül megfejtenie az idegenek különös, körkörös írását. Egyrészt el kell szakadnia mindattól, ami túlságosan is emberi, másrészt saját létének mélységeihez is le kell ásnia azért, hogy a kommunikáció kiindulópontjaira ráleljen. Nagy szerencséje az emberiségnek, hogy Louise világképének nem lényeges része a fegyver és a háború. Sőt, még a fenyegetettség sem. Számára a nyelv, az írás elsősorban közvetít és összekapcsol. Ha a másik – még ha a Földön kívülről jött is – szóba áll velünk, akkor saját magunk legnemesebb részeit előhíva kell válaszolnunk neki. Mert egy magasabb nézőpont szerint már a megszólítottság is megtisztelő.
Louise és Ian – a nő és a férfi, a lélek és az ész – az emberiség egészét képviselik. A főszerep azonban Louise-nak jut. Rajta keresztül mi, nézők azt is látjuk, hogy a heptapodokkal létesített kapcsolat az írás megértésén túl valami mást is elhozott a Földre. Hiába tartoznak egyazon fajhoz a homo sapiens sapiens egyedei, ha képtelenek arra, hogy szót értsenek a társaikkal. Ha a beszéd, a nyelv elsősorban arra jó, hogy általa egy adott közösség hatékonyabban lépjen fel a másikkal szemben, akkor esélyünk sincs arra, hogy a nálunk nagyobból, magasabból bármit is megértsünk. Ehhez nem muszáj összeolvadni, egyszerűen csak együttműködni kell. Márpedig az idegenek szándékának teljes megismeréséhez bizalom szükséges, vagyis a különféle népeknek meg kellene osztaniuk egymással mindazt, amit megtudtak.
Mindezeken kívül miért jó és elgondolkodtató az Érkezés? A nyelv és az írás rejtelmei önmagukban nem képesek megrendíteni az embert. Ehhez valami több kell. Az egész filmen, mintegy háttérként, végigvonul Louise életének egy-egy epizódja. Eeinte nem tudjuk, mit látunk pontosan. Születés, betegség, halál, magány – de hogyan hozható kapcsolatba mindez az idegenek érkezésével? Nos, a másik titok, amelyről lehull a fátyol, az idő. A sci-fikben mindeddig az időutazás, esetleg az idő viszonylagossága volt a kérdés. Itt az egyéni megélésre kerül a hangsúly. Louise-nak nem csak a heptapodok megértésében segít a különleges időtapasztalata. (Ennél többet nem szeretnék elárulni, mert ez fontos eleme a filmnek.) Saját életét is másként látja a jövevények jóvoltából, ráadásul a jövőjét is meghatározza mindaz, ami feltárul előtte. Lassan, egészen lassan bontakozik ki előttünk Louise személyes drámája. S mire a film véget ér, rádöbbenünk, hogy elsősorban nem idegeneket láttunk a vásznon, hanem valami olyasmit, ami közös bennünk, ami mindannyiunk számára ismerős. Az ember tragédiáját.
Baranyai Béla
