A Szerenád Ilonkának a mi huszadik századi poézisünk egyik legszebb, legzeneibb darabja. Tizenöt szakasz, százhúsz sor. Mottója is van, ezt nem szólaltatta meg Gabika: „I was a child and she was a child, / In this kingdom by the sea: / But we loved with a love that was more than love – /I and my Annabel Lee. (Edgar Allan Poe). Gabi néni férje, hajdankori udvarlóként, Dsida Jenő verseivel tette a szépet, tisztességesen bevallva: nem azonos a költővel, csupán kölcsönveszi csodálatos sorait. Meg is lett az eredménye. Annyira, hogy a majdani hitves, a mai háromszoros dédanya – az erdélyi poéta költeményeibe valósággal beleszeretett. Később, ifjú asszonyként, könyv nélkül – vagy ahogyan akkor mondani szokás volt, kívülről – sokkal több Dsida-verset megtanult és tudott, mint a férje. Gabika versmemóriája egyszerűen bámulatos! Még óvodában tanult mondókákat is elrecitál, zsinórban. Se végük, se hosszuk. Apró vagy nagyobb köznapi dolgokat olykor tündérien elfelejt. Bizony-bizony, ilyesmivel is jár az évtizedek hosszú sorának múlása. Bezzeg ma is hibátlanul elmondja Lévay József Szüretünk című versét, pedig az nem volt kötelező az iskolában. És egyáltalán, melyik egyetemista tudja ma, hogy volt egy Lévay József nevű költőnk is? Különös egy nemzedék a Gabi néniéké. Mennyi minden nem költőit kellett végigélniük és -csinálniuk és -bosszankodniuk a huszadik században. Ők mégis azzal is múlatták az időt, hogy költőkbe szerelmesedtek bele. Ha személyesen nem találkozhattak is például Dsida Jenővel – hiszen ő már 1938-ban, harmincegy évesen meghalt –, de megismerhették az édesanyját, Margit nénit, és az édesapját, Aladár bácsit. Ritkán adatik meg ilyesmi az életben: egy rég elhunyt nagy költő szüleivel beszélgetni, és érezni közben, mintha ő is ott volna, holott csak a fényképével van jelen. Gabika annyira jártas-keltes lett szeretett poétájuk verseskönyveiben (Leselkedő magány, Nagycsütörtök, Angyalok citeráján), hogy a mindennapi élet jelenségeire is tud mondani idézeteket. Ha valami váratlan jó éri a családot, ő a Kóborló délután kedves kutyámmal című nagy hexameteres költemény utolsó szavait mondja fennhangon: „Megfogtuk a macskát.” Igen szereti a Laterna magica című vers kezdősorait: „Az alkony lassan hűvös kékbe sápadt / s kék úton jártam ődöngőn, magamban, / Kezemre néztem: hamvas túlvilági / kékség imbolygott bőröm bársonyán is…” És nem csupán hűvös vagy hamvas Dsidánál a kék – a Fázol című versében a tó meredten világoskék; valahol másutt a tinta lilakék, az este bársonyos-kék. Gabika egyetlen Dsida-hasonlattal nincs kibékülve, a Tavalyi szerelem című vers utolsó sorával: „s megromlott, mint a méz.” A méz legfeljebb megcukrosodik, de nem romlik meg… Amikor eljutottak Kolozsvárra, a Házsongárdi temető előtt, a virágárusnál piros meg fehér szegfűt kértek, hozzá egy kis zöldet. Ezzel a három színű csokorral tisztelegtek Dsida Jenő kriptája előtt. Amelyen ott a Sírfelirat: „Megtettem mindent, amit megtehettem, / kinek tartoztam, mindent megfizettem / Elengedem mindenki tartozását, / felejtsd el arcom romló földi mását.” Gabi néni tehát a heverőn pihent az említett szerda délután, és lassan, óvatosan végigmondta a százhúsz soros költeményt. Egyetlen hibát nem ejtett! Holott vannak benne mondatok, szavak, amelyek más egymásutánban ismétlődnek meg. Példa? Mindjárt a kezdősor: „A fűzfa behajlik a vízbe”, a hatodik szakasz elején így módosul: „A fűzgally a vízre lehajlik.” Majd így hangzik egy mondat: „Ilonka, kis égi Ilonka.” Három versszaknyira pedig: „Ilonka, kis édes Ilonka.” Gabika férje „ellenőrizte”, szemmel is, mutatóujjával is követve a versmondást. És miként két Dsida-rajongóhoz illik, együtt mosolyogtak a zengő-bongó költemény záró sorainál: „Úszunk tova kék levegőben / mint két pihe lengetegen / és fulladozunk ölelőben / fényteli fellegeken.” A szerenád-mondó dédi visszavette a verses könyvet. Még belenézett a Szerenád Ilonkának valamelyik strófájába: csakugyan jól őrzi az emlékezete azt, hogy… Igen, ott mintha egy leheletnyit elbizonytalanodott volna. Majd még arról ejtett szót, hogy Margit néni, a költő édesanyja annak idején külön is mesélt neki Ilonkáról, a vezetéknevét is megmondta. „Jaj, hogy is hívták?! – töprengett Gabika – Nem jut eszembe!”
