Az elmúlt fél évben főként egy folyékony tritamin-származék, a randidrogként is emlegetett, Gina névre keresztelt tudatmódosító szedi áldozatait. E riasztó jelenség kapcsán Laczkó Mihály lelkipásztorral a magyar egyház drogpasztorációs tevékenységéről, illetve az Alsónémediben működő Szegletkő Gyermekotthonról beszélgettünk.
– A keresztény irgalmasság nyilvánvalóan a szenvedélybetegek felé is kötelez, ugyanakkor a közvélemény keveset tud az egyház ilyen irányú tevékenységéről…
– Nagyon fontos, hogy a Magyar Katolikus Egyházban a szenvedélybetegek pasztorációs gondozásának évtizedes hagyományai vannak. Mára méltatlanul elfeledtük Szabó János nevét: az 1980-as években, amikor hazánkban a pártállam tiltása miatt még beszélni is tilos volt a szenvedélybetegekről, ő katolikus papként már teljes erőbedobással foglalkozott az ilyen személyekkel. Sajnos egy daganatos betegség miatt nagyon fiatalon meghalt, és nagy űr maradt utána az egyházban. A kilencvenes években néhány pap és világi szakember újra felvette az elejtett szálat, s formálódni kezdett az ilyen irányú pasztoráció. Ám mindez meglehetősen lassan történt, és őszintén ki kell mondanunk: e téren a protestáns egyházak messze megelőznek minket. Főként a baptista egyház, amely az úttörő munkát végezte, többek között egy terápiás otthon létesítésével Dunaharasztiban.
– Nemzetközi tekintetben hogyan fest a bizonyítványunk?
– A világegyházat figyelve azt tapasztaljuk, hogy a katolikusoknak mindig is volt mondanivalójuk a betegek számára. Az elmúlt évszázadokban is időről időre voltak olyan papok, „szent emberek”, mint például Istenes Szent János, akik felkarolták az akkori idők leprásait – voltaképpen semmi természetfelettit nem műveltek, egyszerűen csak teljes mértékben odaajándékozták magukat a szenvedőknek. Napjaink egyik kiemelkedő lelkipásztora a Párizsban szolgáló Guy Gilbert, akiről nemrégiben egy kiváló könyv is megjelent (magyar nyelven az Új Ember Kiadó gondozásában – a szerk.) Egy bőrdzsekis pap vallomásai címmel. Fantasztikus munkát végez a külvárosokban kallódó, hányatott sorsú fiatalokkal. Meggyőződésem, hogy erre a területre is igaz: a jövőben is mindig lesznek elkötelezett lelkipásztorok.
– A drogpasztorációs munka során mi az első lépés?
– Ha valaki közel szeretne kerülni a szenvedélybetegekhez, az első, megkerülhetetlen teendő, hogy megtudja: kik ők és a mindennapokban hogyan élnek. Ez a befogadás első lépcsője. Nem lehet elméletekből és intellektuális képzelgésekből kiindulni. Meg kell tudnunk, kik is ők valójában a sérüléseikkel, az elutasítottságukkal, azzal, hogy nyilván elzárkóznak az idegenektől és szépíteni próbálják a valóságot. Többnyire a segítő szándékkal közeledőt is kételyekkel és gyanakvással fogadják. S mégis: értenünk kell őket, a lelkivilágukat – e biztos alap nélkül nem lehet, nem érdemes tenni értük.
– Miként talált rá erre a lelkipásztori területre?
– Az egész történet akarva-akaratlanul az esztergomi hittudományi főiskoláról indult. Ötödéves koromban tanulmányaim része volt a pasztorálpszichológia tantárgy, melyet Tomcsányi Teodóra adott elő. Ennek keretében kispaptársaimmal havonta egy hétvégén különböző lelkipásztori területeket tanulmányoztunk, minden alkalommal más-más helyszínen. Az egyik ilyen szombaton az azóta már megszűnt Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézetbe mentünk, közkeletű nevén az OPNI-ba. Az addiktológiai osztályon különféle szenvedélybetegségekben szenvedők elé vittek, és ők választottak közülünk. A jelenet leginkább egy állatvásárhoz hasonlított: két sorfalban álltunk egymással szemközt, és ők mustrálgattak minket, hogy melyikünk rokonszenves. Engem egy tizennyolc éves, heroinfüggő fiú választott. Elmesélte a történetét, amely nagyon letaglózó volt. Attól kezdve ez az egész kérdéskör egyre élénkebben foglalkoztatott. Később, már felszentelt papként felvettem a kapcsolatot különféle alapítványokkal, és önkéntesként hetente több estét, olykor éjszakát szenvedélybetegek között töltöttem. Bizonyos értelemben évekig éltem közöttük, folyton tanulva tőlük. A saját bőrömön megtapasztaltam, hogyan rangsorolják az embereket, hogyan mérik fel a társadalmi különbségeket, hogyan viszonyulnak egy paphoz. Ám ezzel alapjában semmi baj: megvan a saját önkifejezési stílusuk, ők így beszélnek. Az így szerzett ismeretekből és emberi kapcsolatokból 2006 februárjára kinőtt egy gyermekotthon, amely szenvedélybeteg, szerhasználó, súlyos magatartási zavarokkal küzdő, bűnismétlő gyerekeket próbál picit jobb irányba terelni.
– Mit érdemes tudnunk erről az intézetről, a Váci egyházmegye gondozásában működő Szegletkő Gyermekotthonról?
– Budapest déli kapujában, Alsónémedi külterületén található egy tanyán, öt kilométerre a falutól. Az intézmény egy felújított és egy vadonatúj épületből áll. Tizenhat lakója van, valamennyien fiúk, akik három körzetből érkeznek hozzánk: a fővárosból, Pest megyéből és Heves megyéből. A törvény értelmében legfeljebb két évig maradhatnak az otthonban, illetve a nagykorúvá válásukig. Az intézményvezető mellett tizennégy felnőtt dolgozik ott: nevelők, gyermekfelügyelők, családgondozók és egy pszichológus. A folyamatot tekintve elmondható, hogy a gondozásra szoruló gyerekek egyre fiatalabbak: újabban tizenegy éves, fiúk kerülnek a látókörünkbe. Nemrégiben bekerült hozzánk egy tizenegy és fél éves fiú, aki addigra negyven különböző bűncselekményt követett el, főként lopásokat és rablásokat, mindamellett láncdohányos volt.
– A hazai közbeszédből kiindulva ökéntelenül felmerülő kérdés: a gondozottak hány százaléka tartozik a roma kisebbséghez?
– Számuk nagyon változó. Jelenleg a tizenhatból négy, de előfordult már olyan is, hogy a tizenhatból tizenkettő. A kábítószerfüggés, a fiatalkori bűnözés teljesen független a kisebbségi kérdéstől. A helyzet ennél egyébként is jóval összetettebb: gyermekotthonunk azokat a fiatalokat gyűjti egybe, akik egymaguk képesek lerombolni egy teljes gyermekotthont és családot… Egyszóval tizenhat „ördögfióka” lakik nálunk: egészen különös magatartásformákat hoznak magukkal. A nevelőknek feltétlenül meg kell zabolázniuk őket, ez elengedhetetlen.
– A gyermekotthon hat éve nyitotta meg kapuit – ennyi idő után már valamiféle leltárt készíthetünk az intézetből kikerült fiúk további sorsáról, boldogulásáról…
– Egykori neveltjeink a legkülönbözőbb utakat járják be. Az egyik fiú huszonkét évesen meghalt, a kábítószer rabjaként. A drogfüggés betegség: nem erkölcsi, jogi vagy politikai kérdés. Csak akkor tehetünk valamit az érdekükben, ha igénylik a segítségünket – ő pedig nem kérte, más utat választott. Az ő tragédiája a skála egyik végét jelzi, a másik végén viszont egy olyan fiú található, aki az otthonunkból kikerülve színész lett, és évek óta a Bárka Színház társulatának tagja. Mundruczó Kornél filmrendező fedezte fel egy szereplőválogatás során: tehetségek után kutatva eljött hozzánk – tőle ez nem meglepő, hiszen hallatlanul nyitott, és az évek során több más gyermekotthont is felkeresett. A skála két véglete között átlagosnak mondható esetek találhatók. Az egyik fiú hazakerült a családjához, és rendezett körülmények között él. Egy másik fiú utógondozó otthonban él, dolgozik és tanul. Egy harmadik fiú hajléktalan, többen pedig jelenleg is börtönben ülnek. Aki valóban szeretne előbbre jutni, akiben megvan a jóra törekvés, az kisebb-nagyobb kilengésekkel talpon marad. De csak egyéni sorsok vannak: nincs általános érvényű recept, nincsenek csodapirulák.
– Milyen szerepkörben vesz részt az intézmény életében?
– Kezdetben én vezettem az otthont, de két évvel ezelőtt megváltam ettől a feladattól. A fenntartó Váci egyházmegye oldaláról gondoskodom az intézetről: a püspökség szamaritánus szolgálatának irodáját vezetem. E munka mellett két falu, Inárcs és Kakucs plébánosa vagyok. A szamaritánus szolgálat átfogó szociális hálózatot működtet, amelyhez a gyermekotthon mellett ötszáz fős nevelőszülői hálózat, családi napközi-hálózat és egy idősek klubja is tartozik. A jövőben is szeretnénk szerepet vállalni szociális gyermekvédelmi kérdésekben, s reméljük, hogy egyre újabb lehetőségek nyílnak az egyházmegye előtt. Mi nyitottak vagyunk erre – a többi a kormányzaton múlik.
Fotó: Kissimon István
