Itt volt Ban Ki Mun ENSZ-főtitkár, és az UNESCO-tól a FAO-n át a Meteorológiai Világszervezetig az ENSZ szinte valamennyi szakosított szervezetének képviselője. A tanácskozás ideje alatt Budapesten tartózkodott a világ szakmai elitje. Külön érdekesség, hogy a nemzetközi programbizottság tizenhét tagjából négy magyar, illetve magyar származású – ez is mutatja a hazai vízgazdálkodás és vízmérnök szakma rangját a világban. A tanácskozás társszervezője a Víz Világtanács volt, amely ma a vízzel foglalkozó nem kormányzati szervezetek közül a legtekintélyesebb a világon. Tudományos, civil, ifjúsági és üzleti fórumon folyt a globális eszmecsere, melynek során a résztvevők megbeszélték a tennivalókat, és javaslatokat tettek a világtalálkozó záródokumentumának mondanivalójára vonatkozóan.
Ez a dokumentum az úgynevezett Budapesti Nyilatkozat, amely remélhetően jelentős szerepet játszik majd az ENSZ 2015-ben kezdődő fejlesztési ciklusának meghatározásában. Ennek kidolgozásában szintén fontos szerep jutott hazánknak: az ENSZ által e célra létrehozott munkacsoport társelnöki feladatait látjuk el.
A nyilatkozat legfontosabb üzenete, hogy a megtervezendő fejlesztési célok között legyenek kifejezett – a nemzetközi zsargon szerint: „dedikált” – vízzel foglalkozó fejlesztési célok. Ezek tartalmazzák majd mindazt, amit a vízzel és a vízért az elkövetkezendő évtizedben tenni kell. Nyilvánvaló, hogy a legfontosabbak a víz humán vonatkozásai: az egészséges ivóvízhez való hozzájutás mint alapvető emberi jog, illetve a szanitáció, az emberhez méltó higiénés körülmények biztosítása a szennyvízelvezetés terén. A szegénység és a nyomor elleni küzdelemnek ezek a célok eddig is részét képezték. A mostani nyilatkozat azonban túlmegy ezen, és magával a vízzel is foglalkozik, abból a felismerésből kiindulva, hogy globális vízpolitikára és integrált vízgazdálkodásra van szükség, hogy megőrizhessük ezt a létfontosságú erőforrást, életünk alapját. A megújuló vízpolitikának ki kell terjednie minden fontos technikai és társadalmi kérdésre. Egyetlen példa, amely jelzi a feladat összetettségét: elhangzott az is, hogy Afrikában a helyes vízgazdálkodás megoldásához rövid időn belül meg kell négyszerezni a vízügyekhez értő szakemberek számát. A helyes vízgazdálkodási politika és gyakorlat kialakítása szinte elképzelhetetlen az államok és közösségek együttműködése nélkül, ezért az együttműködési kötelezettség alapvető fontosságú. Az emberiségnek több mint a fele úgynevezett osztott vízgyűjtőkön él, azaz olyan folyóvölgyekben, amelyeken több állam osztozik. Az alul fekvők, az úgynevezett alvízi országok gyakori és csak nemzetközi együttműködésben orvosolható panasza, hogy ki vannak szolgáltatva a felül fekvőknek. Ez a probléma – ugyanúgy, mint a más természeti erőforrásokkal kapcsolatos nemzetközi feszültségek – csupán etikai megközelítéssel, empatikus nézőpontok figyelembevételével és a kölcsönösség alapján kezelhető: a folyók sokkal inkább összekötnek, semmint elválasztanak minket, ezért a víz az összefogás jelképe, nem pedig a békétlenségé. Sokszor elhangzik, hogy évszázadunk háborúit a vízmegosztás kérdései okozzák majd. Holott mondhatnánk azt is, hogy a vizek használata, minőségük és mennyiségük megőrzésének közös ügye a nemzetközi összefogást és a békés megoldásokat segíti majd elő.
Az emberiség léte és jóléte a tét. S a mindennapi életben is ki-ki megtalálhatja a maga tennivalóját annak érdekében, hogy takarékosan bánjunk a vízzel, és ne szennyezzük. Jó példa erre a helyes esővízhasználat, a fogmosáskor elfolyatott víz mennyiségének csökkentése, a helyes fürdőzési szokások kialakítása tavainkon vagy a takarékos öntözési gyakorlat.
A szerző vízépítőmérnök
