– Philip Gröning dokumentumfilmje erről a jelenlétről, Isten csendben való megtapasztalásáról tesz tanúságot. A német rendező, aki eddigi alkotásaival is számos európai díjat nyert már el, egyedülálló filmet készített a karthauzi szerzetesek életéről. Egyedülállót, hiszen ritkán tekinthetünk be e szemlélődő, félremete rend tagjainak mindennapjaiba. Egyedülállót, mert képes megmutatni a hallgatásban, elzártságban töltött élet Istenben nyugvó nyitottságát. Philip Gröning csaknem két évtizedig várt arra, hogy a Grenoble melletti Nagy Karthauzi Kolostorban elkészíthesse dokumentumfilmjét. „Túl korán van még” – mondták neki. „Talán tíz, tizenhárom év múlva…” Tizenhat év után hívták, befogadták, fél éven át megosztották vele – velünk – életüket a szerzetesek. A csaknem háromórás film a nézőtől is időt igényel. Cserébe viszont megtanítja a változó évszakok, az imádságban és munkában múló napok, a közösségben töltött órák tiszta valóságát. Zene és kommentár nélkül mutatja be az alkotás a szerzetesek életét, hiszen a csendről, Isten csendjéről nem is készülhetett volna másmilyen film. A szemlélődő képsorok mégis tele vannak élettel. Nemcsak a zsolozsma és a mindennapi tevékenységek hangjaival, hanem a rendtársak egymást hordozó, gondoskodó szeretetének mozdulataival, a ki nem hunyó derű mosolyaival, a bizonyossággal, hogy egy cella csöndjében sem vagyunk egyedül. A messziről készített felvételekből először úgy tűnhet, Philip Gröning távolságtartóan filmezte a szerzeteseket. Valójában azonban mély hittel és alázattal, nagyon is közel hozva a létezés azon rétegét, ahol megtalálhatjuk kérdéseinkre a válaszokat. Az alkotás egy idegen világba vezeti be a nézőt, de a keretes szerkezetű filmben végül minden elsőre fel nem ismert tárgy, mozdulat érthetővé válik. Közben pedig érthetővé válik az üzenet is: „Nézd, ez a csend; hagyni az Urat, hogy bennünk egy szót mondjon, ami ő maga.”
(A nagy csend; német-svájci-francia dokumentumfilm; írta, rendezte, fényképezte: Philip Gröning; bemutató: június 12.)
