Az óévet a hátunk mögött hagyva átlépjük az új év kapuját. Szívünkben ott a vágy: jó volna Jézus Krisztust követni, egy lépéssel megint közelebb kerülni egymáshoz és hozzá – aki ismeri és nevükön szólítja juhait (Jn 10,3).
Ha a szívünk mélyére nézünk, látjuk, hogy az óévben bizony gyakran elveszítettük tekintetünk elől a másik embert. Magunkba zárkóztunk, és sokszor nemcsak a kezünket nem nyújtottuk ki a felebarátaink felé, de a lelkünket is elzártuk előlük. Jelképesen leszedtük a nevünket a kapunk csengőjéről.
Amikor betérünk a zöldségeshez vagy a kávézóba, amikor megérkezünk a munkahelyünkre, vagy csak áttekintünk a kertjében dolgozgató szomszédunkra, hétköznapi, jóleső érzés, ha úgy köszöntenek, hogy megszólítanak, nevünkön szólítanak minket.
Jó, ha tudatosítjuk magunkban: a sátán az új évben is azon szorgoskodik, hogy elforduljunk a másik embertől, hogy ne adjunk enni az éhezőnek, inni a szomjazónak, ne látogassuk meg a beteget, ne nyújtsuk ki a kezünket egymás felé… Azt akarja, hogy a legelemibb emberi gesztusaink is megszűnjenek: ne szólítsuk néven a másik embert, ne szóljunk hozzá. Az ördög – akinek száma hatszázhatvanhat (Jel 13,18) – mesterkedése, hogy a felebarát hozzá hasonlóan puszta számmá, statisztikai adattá váljon, elveszítve nevét és végeredményben istenarcúságát.
De Jézust követve, a 2020-ban Budapesten rendezendő, egyre közeledő Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszusra készülve sikerrel járhatunk. Ha találkozunk az Oltáriszentségben velünk lévő Krisztussal, ha magunkhoz vesszük őt, akkor a szentmisék végén átimádkozott sorok életté válhatnak: Jézus barátunkként és táplálékunkként orvosunk és békességünk lesz. Az ő bátorságával vihetjük el erejét és örömét minden emberhez.
Felnyílhatnak lelki szemeink, és ráébredhetünk: nem véletlen, hogy a Jóisten nem magányos farkasoknak, hanem társas lényeknek teremtett bennünket. S hogy nemcsak az a belénk teremtett érzés fontos, hogy szeretve legyünk, megértsenek és megismerjenek minket, figyeljenek ránk, hanem az is, hogy mi is szeressünk, megértsünk, megismerjünk (nyitottak legyünk), és figyeljünk az Isten képmására teremtett felebarátainkra.
Vigyázó Miklós, volt plébánosom a szentmisében, az átváltoztatás után, amikor Jézus már ott volt az oltáron, megkérte a legfiatalabbakat, hogy jöjjenek ki, fogják meg egymás kezét, s egy nagy kört alkotva tegyenek egy lépést, majd még egyet az oltár felé, aztán ugyanígy vissza, hátrafelé. Végül megkérdezte tőlük, hogy mi történt. A gyerekek azt mondták: közelebb kerültünk Jézushoz, majd távolodtunk tőle. Miklós atya ekkor arra is figyelmeztetett: amikor közelebb léptünk Jézushoz, egymáshoz is közelebb kerültünk, amikor pedig távolodtunk tőle, egymástól is eltávolodtunk.
Ha az új évben, Jézust életünk középpontjába helyezve, merjük kinyújtani a kezünket egymás felé – akár azon egyszerű gesztus gyakorlásával, hogy nevünkön szólítjuk egymást (a családtagot, a barátot, a munkatársat, a felebarátot) –, akkor rátalálhatunk egymás kapuján a csengőre… Úgy, hogy Isten felé közeledve egymáshoz is közelebb kerülünk.
