Fotó: Mészáros Ákos
Feljöttek az emberek a légópincékből, és kezdtek mindent elölről. Azoknak, akik túlélték a nehéz éveket, újjá kellett építeniük az országot és a lelküket is. Akinek humora van, az mindent tud; akinek humora nincs, az mindenre képes, hangoztatta sokszor a felejthetetlen sportújságíró és humorista, Peterdi Pál.
De ne vágjunk a dolgok elébe, nézzünk kicsit utána, mikortól is kezdődik a politikai vicclapok története. Ebben segítségünkre lehet, hogy az Országos Széchényi Könyvtár Katalógustára nemrég válogatást rendezett a magyar élclapok karikatúráiból, Borsszem Jankótól Ludas Matyiig címmel.
A politikai vicclapok műfaja kétséget kizáróan a Borsszem Jankóval kezdődött 1868-ban, és vált népszerűvé Magyarországon. A lap a magyarosodó, lassan asszimilálódó pesti zsidó értelmiséghez kötődött. Az élclapot Ágai Adolf alapította, aki eleinte Porzó álnéven írta tárcaleveleit, amelyek a Hon, a Nagy Világ és a Vasárnapi Újság hasábjain jelentek meg. Később Csicseri Bors néven szerkesztette a Bolond Miska című lapot, mielőtt a Borsszem Jankót megalapították volna. Ebben az időben teremtette meg a különböző társadalmi típusokat megjelenítő figuráit, például Lengenádfalvy Kotlik Zirzabella alakját.
Ha figyelmesen megnézzük a XIX. század karikatúráit, azt láthatjuk, hogy a korabeli alkotók a legtöbbször hatalmas fejű és egészen kicsi testű figurákat rajzoltak. A karikatúra mindig túloz, kiemeli az arc vagy az alak jellegzetes vonásait. Ez persze nem mindig válik a „kiszemelt áldozat” előnyére. Jellemző volt a nagy orr ábrázolása, mint például Apponyi Albert esetében, aki fizimiskájánál fogva állandó célpontja lett a szatirikus lapoknak. Sokkal inkább gúnyrajzok voltak ezek, mintsem mulatságos, kedves alkotások. „A karikatúra csak egy porszem a művészetek között, de ha belekerül az ember szemébe, elég nagy viszketést okozhat” – mondta egy alkalommal az idén kilencvennégy éves Kaján Tibor, a magyar karikaturisták doyenje.
A Borsszem Jankó jelentős munkatársa volt egy cseh karikaturista, Karel Klič, aki a portrékarikatúrát honosította meg Magyarországon. Őt váltotta fel a korszak legnagyobb hatású rajzolója, Jankó János (1833–1896). Volt olyan időszak, amikor Jankó nyolc-tíz lapnak is dolgozott egy időben. Élete során mintegy hetvenezer rajzot készített. Stílusának folytatói Garay Ákos, Mühlbeck Károly, Fényes Adolf voltak. Olyan neves karikaturisták dolgoztak még a Borsszem Jankó fennállásának hetven éve alatt, mint
Faragó József, Bér Dezső, Bíró Mihály, Major Henrik. Az élclap munkatársai hétről hétre a Kávéforrás nevű kávéházban találkoztak, itt születtek meg az írások és a rajzok. Többek között Ábrányi Kornél, Rákosi Jenő, Dóczy Lajos és Kecskeméthy Aurél tartozott a Borsszem Jankó első írónemzedékéhez.
Az élclapok virágkora a XIX. század második felére és az első világháborút megelőző időszakra esett. A kiegyezést követő szabadabb politikai légkörben megnőtt a sajtótermékek, így a szóban forgó újságok száma is. 1867 után minden politikai áramlat létrehozta a maga élclapját, melyek mozgósították olvasótáborukat a kiegyezés mellett vagy ellen.
Az Üstökös szerkesztője eredetileg Jókai Mór volt, őt követte Bartók Lajos. Erősen antiszemita beállítottságú lap volt a Bolond Istók (1875–1919). Témái között szerepelt a kormánypárti képviselők és a közös hadsereg kifigurázása, valamint a kiegyezést támogató írók pellengérre állítása. Karikaturistái nagyjából a Borsszem Jankó rajzolói közül kerültek ki.
A Mátyás Deák, az 1870-es évek lapja a Deák-pártból kiváló konzervatív-klerikális irányt képviselte. A Herkó Páter (1893–1898) a Katolikus Néppárt kifejezetten antiszemita irányultságú lapja volt, mely a városi és a falusi zsidókat támadta erőteljesen otromba módon. A lapot Markos Gyula szerkesztette.
Jelentősnek számított Sipulusz (Rákosi Viktor) szerkesztésében a Kakas Márton (1894–1914), ez az erősen függetlenségi szellemű hetilap. Névadóját Jókaitól kölcsönözték. Ellenzéki orgánumként a Wekerle- és a Bánffy-kormányt támadta. Karikaturistái között volt Faragó József, Bér Dezső, Mühlbeck Károly és Garay Ákos.
A Mátyás Deák párthoz közvetlenül nem kötődő, népiesen ellenzéki, majd polgári lap volt. Szerkesztője előbb a negyvennyolcas szellemű Kis Újság munkatársa, László Elek, majd Murai Károly volt.
Az 1880-as évek közepétől az élclapok műfaja átalakult. Az addigi politikai témák helyére a magánélettel és az erotikával foglalkozó illusztrált viccek léptek. Az úgynevezett szalonélclapok a polgári társasági élettel foglalkoztak, a politikai kérdéseket kerülték. Visszatérő témájuk a férfi-nő kapcsolat, a pénzért vett szerelem, a luxusélet ellentmondásainak bemutatása volt.
Az első világháború okozta veszteségek, a Tanácsköztársaság és leverése drasztikusan megváltoztatta a politikai légkört. Sokan emigráltak, Vértes Marcell Párizsba, Major Henrik Hollywoodba ment. De elhagyta az országot Herman Lipót és Kóber Leó is. A két világháború közti időszak legjelentősebb vicclapja a Borsszem Jankó mellett Az Ojság volt. A lapban rengeteg nevetnivaló jelent meg, így a Móricka-, a Kohn és Grün-, illetve az Arisztid-viccek. A lap a pesti zsidó polgárság szemével láttatta a világ eseményeit. A Borsszem Jankót az első zsidótörvény tiltotta be 1938-ban, Az Ojságot a második, 1939-ben.
1945 után megszűnt az egyéni lapalapítás lehetősége. A Kisgazdapárthoz kötődő Szabad Szájban a koalíciós idők politikai harcai kerültek terítékre. A rajzok és írások a polgári ellenzék szemszögéből mutatták a napi eseményeket. Hetente négy oldalon, hatvan-hetvenezres példányszámmal jelent meg. A szociáldemokraták szintén népszerű lapja a Pesti Izé volt. Az újság szerkesztését Gál György vállalta. 1948-ban, a fordulat évében, az egypártrendszer kiépítése felé haladva ezeket az újságokat kispolgárinak minősítették és betiltották.
Így született meg a Ludas Matyi mint egyedüli vicclap Magyarországon. Első meghatározó főszerkesztője a már említett Gábor Andor volt, a lap nevét is ő találta ki. A kis Ludas Matyi-figurát Szűr-Szabó József rajzolta. Eleinte a lap tetején, teljes szélességben jelent meg a lap fejléce, később a Toncz Tibor tervezte kis tégla formájú lapfej lett a végleges. A lap 1945-től 1993-ig folyamatosan megjelent, már az induláskor kétszáz- ezres példányszámmal. Az 1970-es évek közepén az eladott lapok száma megközelítette a hatszázezret. Azokban az években előfordult, hogy az újságosok csak akkor adtak el egy Ludast, ha valaki vett egy rádióújságot is.
Az alapító tagok közé tartozott Szegő Gizi, Kaján Tibor, Kishont Ferenc, Gáspár Antal és Szűr-Szabó József. Az 1945 és 1947 között közölt karikatúrák elsősorban belpolitikával foglalkoztak, visszatérő témák voltak a háború okozta károk, az újjáépítés. Az ötvenes években egyre kevesebb valódi karikatúrát közölt a lap, a Rákosi-korban és a Kádár-korszak elején a politikai propaganda eszköze lett. Feladata volt a szocializmus építésének támogatása és az „ellenség” leleplezése. 1945–46-ban a legfőbb célpontok a nyilasok és a háborús bűnösök voltak. Később a Nyugat, a tőkés kizsákmányolás volt a fő téma. A belső ellenség állandó keresése, a „reakciósok” megbélyegzése, a „kulákok” leleplezése szerepelt a lap hasábjain. Ebben az időben a támadások kereszttüzében állt a katolikus egyház is, hiszen a papságot a „demokrácia” ellenségének tartották. Nevesítve csak a pártok vezetői voltak, negatív alakként szerepelt Reakczy Jóska, Kulák Kelemen vagy Zsíros gazda.
1956 után változott a politikai helyzet, s a hatvanas évektől megindult egy apolitizálódási folyamat. Előtérbe kerültek a magánéleti problémák, a belső elvándorlás, a lakáshiány, a szolgáltatóipar hiányosságai. A karikatúrák is kezdtek átalakulni, intimebbé vált a megfogalmazás. A hetvenes évekre egyre több szöveg nélküli, úgynevezett vizuális karikatúra jelent meg a Ludas Matyi oldalain. A lapnál egy új humorista- és karikaturistagárda alakult ki, az alapítók közül sokan meghaltak, vagy csak keveset dolgoztak már nyugdíjasként. Idekerült Sajdik Ferenc, aki egy csapásra nagyon népszerű lett, Pusztai Pál, akinek Jucika-sorozatát sokan ismerték és várták hétről hétre.
Az újabb generáció tagjai közül kiemelkedő grafikus és karikaturista volt Hegedűs István, aki Hihi néven alkotott. Meg kell említenem Várnai Györgyöt fanyar, fekete humorával, Lehoczki Istvánt, Brenner Györgyöt vagy Dallos Jenőt, akik tovább gazdagították és népszerűsítették az újságot. A közismert karikaturistákat, akik akkor működtek a lapnál, nagyrészt Földes György, a lap főszerkesztő-helyettese hívta az újsághoz dolgozni. Elmondhatjuk, hogy rendkívüli gárda jött össze ott. Ennek a csapatnak közel húsz évig én is tagja lehettem. Nagyszerű érzés, hogy velük dolgozhattam. A humoristák közül nem feledkezhetünk meg Mikes Györgyről, Somogyi Pálról, Földes Péterről és Árkus Józsefről, aki főszerkesztőnk is volt.
A régebbi szerzők közül kiemelkedik Szilágyi György, Királyhegyi Pál, de megjelent cikke a Ludasban Márai Sándornak, Kellér Dezsőnek és Örkény Istvánnak is.
Mára a vicclapok gyakorlatilag eltűntek a standokról. A rendszerváltozás feleslegessé tette a „sorok közötti” olvasást. Mindent ki lehet mondani, le lehet írni és rajzolni, ha valaki elég gátlástalan, és talál rá megfelelő orgánumot. Az mindenesetre örömteli tény, hogy a sajtó felszabadult a központilag irányított politikai nyomás alól. Egyébként pedig Nyugaton is olyan nagy múltú szatirikus lapok szűntek meg az utóbbi húsz évben, mint a londoni Punch vagy a francia Pardon. A vicclapok helyét a pletykalapok vették át. A finom polgári humor, az ártani nem akaró, mulatságos, él nélküli, ízléses karikatúra és humoreszk kiveszőben van, és ezt vegyük nagyon komolyan. Ahogy Karinthy Frigyes mondta egykoron: „Humorban nem ismerek tréfát.”
(A kiállítás 2015. július 12-éig tekinthető meg.)
