Fotó: Merényi Zita
Október 23. az 1956-os forradalom és szabadságharc emléknapja. Az ünnep estéjén a közösségi médián meglátom a hazánkban szolgáló és nyáron örökfogadalmat tett Emmanuel Ilodigwe nigériai szalézi szerzetes videóját. Megnézve mély csend tölt el. Két emlék villan elő.
Először az európai migrációs hullám kapcsán 2016-ban tartott magyarországi népszavazás jut eszembe, és különösen fájdalmasan hasít belém az azt megelőző kampány hatása az emberekre. Még meg sem száradt a tinta a jogerős eredményen, amikor megcsörrent a telefonom. Egy régi barátom, jó ismerősöm hívott. Elmondta, hogy meghalt az egyik hozzátartozója, és szeretne megkérni, hogy temessem el. Miután elhessegetem magamtól a hiúság érzését (milyen fontos vagyok, hogy hozzám fordul segítségért), megkérdezem: tekintettel arra, hogy az elhunyt nem a mi plébániánkhoz tartozott, megkérdezték-e erről az illetékes plébánost. A válasz igenlő, de bizonytalanságot érzek a vonal túlsó végén. Többszöri kérdésemre aztán magyarázatot kapok. A hozzátartozó magyar volt, az illetékes plébános meg… „Érted?!” – hallom a telefonban. Nem értem. Rákérdezek. „Hát, nem magyar. Migráns” – hangzik a válasz. A magyart ne temesse egy migráns… Nem hiszek a fülemnek. Próbálok érvelni: a missziós szalézi plébános azért jött közénk, hogy velünk és értünk éljen. Krisztusnak és nekünk szentelte az életét. Én is „jöttment” vagyok, hiszen Nagyváradon születtem. Hol vagyok attól, hogy „igaz” magyarként merjem meghatározni magam? De hiába minden… A beszélgetés azzal zárul, hogy nem vállalom a temetést, mert úgy érzem, itt pusztán válogatásról van szó. (Utólag értesültem róla, hogy végül nem a színes bőrű plébános – Emmanuel atya, a fent említett nigériai szalézi szerzetes rendtársa –, hanem valaki más, egy „magyar” temette az illetőt.)
Tegnap este a közösségi oldalon láttam barátaim, ismerőseim posztjait is. A legtöbben a jó időt kihasználva kirándultak ezen a napon. A többség erdőben járt. Akad, aki azt írja: annyian voltak az erdőben, mint máskor a plázában… Az én családtagjaim is kirándultak, jómagam pedig otthon tanultam, készültem egy közeli megmérettetésre. Magyarázkodni kezdek magamban, hosszan sorolom a miérteket, de a vége a csendes bűnbánat. Nem tudom megmagyarázni, hogy az elmúlt évekkel ellentétben miért nem mentem el családommal a hősökhöz, a 301-es parcellához emlékezni és gyertyát gyújtani Nagy Imre és mártírtársai sírjánál.
Emmanuel Ilodigwe, a hazánkban 2016 óta szolgáló örökfogadalmas nigériai szerzetes pedig egy videót posztolt ezen a napon. A kísérőszöveg lényegre törő: „Isten, áldd meg a magyart!” Utána elénekli, elimádkozza nemzeti himnuszunkat. Teljes szívből, ahogyan csak kevesen teszik. Mikor tudtam én így énekelni a Himnuszt? Talán gyermekként, Nagyváradon, amikor még tilos volt. Végül egyetlen érzés tölt el: a hála. Minden korban minden politikai elit a feladatának érzi, hogy megmondja, ki az igazi magyar. Jómagam erre nem vállalkozom. Egyvalamiben azonban biztos vagyok: hálát érzek Emmanuel Ilodigwe és minden olyan pap iránt, aki eljön közénk, és közösséget vállal értünk Krisztussal. Köszönjük a szolgálatukat, hogy mellettünk állnak. Arra pedig, amit a nigériai szalézi szerzetes a legszebb gesztusként, igaz barátként, testvérként tett, csak egyvalami lehet a válasz: KÖSZÖNÖM, KÖSZÖNJÜK.
