A nemes lélek és a tiszta gondolatok megformálása
Fotó: Mészáros Ákos

 

A Százados úti művésztelep rejtett kincseiről nemrég írtunk egy másik lapszámunkban. Most megint ellátogattunk ide, ahol a patinás épületek között járva az ember úgy érzi, mintha megállt volna az idő. Visszatértünk a harmincas éveiben járó fiatal szobrász, Hermann Zsolt műtermébe, ahol a mester az utolsó simításokat végzi Mindszenty-szobrán. Október végén végső helyére kerül az alkotás, a józsefvárosi Tolnai Lajos (egykor Conti) utca és a József utca sarkán állítják fel, a Mindszenty téren. Amint korábbi látogatásunkkor kiderült, Hermann sokoldalú alkotó, szobrász és restaurátor is. Jó néhány köztéri szobra látható szerte az országban, s nemcsak egyházi megrendelésre dolgozik, hanem saját elképzeléseit is igyekszik megvalósítani. Eddigi pályafutásáról, Mindszenty-szobráról és terveiről kérdeztük a fiatal művészt.

Honnan ered Önnél a művészet szeretete, hogyan került közel a szobrászathoz?

– Édesanyámat mindig vonzotta az irodalom, a művészet. Finom, érzékeny és jó- lelkű, csodálatos ember volt. Ezt már korán megláttam, megéreztem. És mivel vizuális típus vagyok, kora ifjúságom óta mindig is szerettem alkotni. A szobrászat, a plasztika közel került hozzám. Korán megfogott például a lovak mozgásának látványa, és az a gondolat foglalkoztatott, hogyan lehetne ezt formába önteni. Gyerekkoromban megmintáztam édesanyám arcát. Karácsonykor szinte minden évben készítettünk a testvéremmel egy betlehemet, és ezt adtuk ajándékba a szüleinknek. Amint plasztilint, gyurmát fogtam a kezembe, s abból létrehoztam valamit, egy varázslatos világ tárult elém. Nem kellett ehhez nagy tudás, tanulmányok. Csak az örömteli érzés, a vágy, hogy az ember alkothat valamit.
Az élet egy időre elkanyarított ettől a tevékenységtől. Édesapám racionális ember, arra biztatott, hogy foglalkozzam inkább a megélhetéssel és az előbbre jutással, s ezt a művészeti vonalat felejtsük el, ezzel nem érdemes foglalkozni. Szerencsére most már másképp látja a dolgokat. A testvéremmel, Andreával együtt, aki ikonokat fest, bizonyítottuk neki, hogy a mi utunk valóban a művészet, s most már örül annak, hogy kitartottunk az elképzeléseink mellett. Érettségi után gépésztechnikusnak tanultam, aztán épületszobrász lettem, próbáltam megállni helyemet az életben, mint más emberek. De nem tudtam volna elszakadni a művészettől. A testvérem és az édesanyám segítségével beiratkoztam a Dési Huber rajzszakkörbe, és ott elkezdtem felkészülni a Képzőművészeti Egyetemre. Szobrász szakra szerettem volna menni. Amikor harmadszor próbálkoztam a felvételivel, és nem sikerült, azt tanácsolták, próbáljam meg a restaurátor szakot, ott több esélyem lehet. Konzervatív formában, klasszikus módon mintáztam meg figurális dolgokat. Akkoriban ezt nem nagyon értékelték, csak Kő Pál támogatta ezt a fajta szobrászatot. Akkor kihagytam egy évet, és amikor újra próbálkoztam, felvettek faszobrász-restaurátor szakra.
Már épületszobrászi tanulmányaim idején is kaptam megbízásokat önálló szobrokra. Készítettem például magyar várakat, egy Szent Flórián-szobrot és más plasztikákat, voltak kisebb megrendeléseim is.

Miként alakult ki a kapcsolata az Egyházzal?

– Inkább baráti, mint családi indíttatásból adódóan több papot és egyházi személyt is ismertünk a nővéremmel. Gyakorló hívők vagyunk, és gyakran vállaltunk szociális segítőmunkát, és ennek révén is alakultak egyházi kapcsolataink. Tíz éve külső tagjai vagyunk az 1908-ban Farkas Edit által alapított Szociális Missziótársulatnak. Ez a női szerzetesrend négy intézményt tart fenn. Mi művészeti vonalon vagy karitatív területen szoktunk segíteni a nővéreknek. Az Egyházhoz a Hit Pajzsa-díjas Bálint József atya révén is közelebb kerültünk. Mély kapcsolat fűzött hozzá bennünket, lelkiatyánk volt, ő pedig a lelki gyermekeinek nevezett minket. Így születtek egyházi ismeretségeink, és így kerültünk egyre közelebb az egyházművészethez is.

Beszéljünk a felállításra váró műről, Mindszenty József szobráról. Mi fogta meg Önt leginkább a bíboros hercegprímás alakjában?

– Méltóságteljesen és reménytelien akartam ábrázolni őt, úgy, hogy láthatóan az emberekhez szól, tekintete ránk irányul, köztünk van, biztat bennünket, reménykedik és félt minket. Szerettem volna, hogy határozottságot sugározzon az alakja, s egyfajta keménységet is, hiszen ez a vonás is benne volt a jellemében.

A kitárt karokkal ábrázolt bíboros ugyanakkor nemcsak határozottságot és eltökéltséget közvetít felénk, hanem hívást is. Mintha azt mondaná: gyertek hozzám, itt vagyok, közel hozzátok! Elegáns papi reverendája pedig az Egyház méltóságát sugallja. És ami még azonnal szembetűnik a néző számára: a hasonlóság…

– Ez utóbbi nagyon fontos volt számomra. Nem kis kihívást jelentett, mert a bíborosról készült fotók szinte mind különböznek egymástól, más és más arcait mutatják meg. Végül két fénykép alapján mintáztam meg a fejet. Nem a fogságtól meggyötört, időskori, karakteres arcát akartam ábrázolni, hanem az ereje teljében lévő, ugyanakkor szeretetet és kedvességet sugárzó főpásztort szerettem volna az emberek elé állítani.

Úgy tudom, egy meghívásos pályázatra készült az alkotása.

– Igen, a Mindszenty Alapítvány hirdette meg a pályázatot. Az interneten szavazásra bocsátották a versenyben részt vevő alkotásokat, és az én munkámra érkezett a legtöbb közönségszavazat. Azután összeült egy zsűri, amely szintén az én szobromat hozta ki nyertesnek. Ezt követően meg kellett terveznünk, hová kerüljön a szobor a Mindszenty téren. Felmértük, mekkora helyet foglal majd el az alkotás, milyen elképzeléseink vannak a környezete rendezésére vonatkozóan, és mindezek figyelembevételével milyen talapzatra célszerű állítani. Remélem, hogy a szobor végül valóban „élni fog” a térnek azon a részén, ahová kerül.
A Mindszenty Alapítvány és Kovács Gergely posztulátor személye mellett a józsefvárosi önkormányzatnak is jelentős szerepe van a szoborállításban, hiszen átvállalta ennek a projektnek az anyagi terhét, s így három év alatt meg is valósulhatott.

Miért éppen a Józsefvárosba kerül a szobor?

– Kovács Gergelynek, a Mindszenty Alapítvány ügyvivőjének elképzelése volt, hogy álljon egy Mindszenty-szobor az egykori Conti utcai ÁVH-s börtön előtt, ahol a bíboros 1949 szeptembere és 1954 májusa között raboskodott. Életfogytiglani börtönbüntetést szabott ki rá a kommunista diktatúra, és ebben a börtönben tartották fogva a leghosszabb ideig. A feltételezések szerint itt történt meg Mindszenty bíboros és Pio atya bilokációs találkozása is. Az eredeti elképzelés szerint a bilokációt, azaz Mindszenty és Pio atya misztikus találkozását kellett volna szoborba önteni, ám később módosult a terv, és végül Mindszenty egész alakos szobrát helyezik el a téren. Persze sajnálom az eredeti terveimet, és nagyon szeretném, ha egyszer majd lehetőségem nyílna elkészíteni azt a szobrot is. Úgy képzeltem el a kompozíciót, hogy a börtönfalak dőlnek, az egész anyagi világ, minden összedől, a két szent feje fölött pedig az Oltáriszentség mindent beragyog sugaraival. Életnagyságúnál nagyobb alkotásra gondoltam, de a józsefvárosi Mindszenty tér nem lett volna alkalmas hely annak felállítására. Nagyon szűkös egy ilyen nagyméretű kompozícióhoz. Ezért is örülök, hogy végül a Mindszenty-szobor kerül a térre.

Szobrászként nyilván sok minden foglalkoztatja, számos kérdés érdekli. Melyek azok a világi témák, amelyek kiállításra vagy megmintázásra várnak?

– Jelenleg kisplasztikákkal készülök egy kiállításra, és a megbízásos munkáim miatt ezekre nehezen jut időm. Foglalkoztat az anyaság témája, az anya-gyerek kapcsolat, az akt, a nő szépsége, a természet és az ember kapcsolata. Ezeket szeretném kisplasztikákban megmutatni, plasztilinban megmintázott szobraim kiöntésre várnak. Ezek minden megkötöttség nélkül készültek, mondhatnám azt is, „belőlem jöttek”.
Például a Velencei-tó mellett, Gárdonyban áll a Halászó fiú szobra című munkám. Nagyon fontos volt számomra, hogy abban a kisfiúban megmutassam az élet szeretetét. Hogy teljes önfeledtséget sugározzon, és boldogságot, amit életünk minden napján át kellene élnünk. Fekete István ihlette ezt a szökőkút-szobrot. A könyvei nagyon fontosak számomra, mert nagy mélységekbe visznek bennünket, olvasókat. Fekete István nem beszél kifejezetten a Jóistenről, mégis az írásainak minden sora mögött ott van. Ezt a gárdonyi szökőkutat az ő emlékére készítettem.

Kinek jutott eszébe, hogy a 7-es út mellett egy ilyen témájú szobor álljon?

– A polgármester fordult hozzám azzal a kérdéssel, hogy tudok-e három őshonos halat mintázni, és készítenék-e egy szökőkút-szobrot. Először a halakat próbáltam valahogyan elhelyezni az alkotáson, de aztán rájöttem, hogy a téma így eléggé elcsépelt és unalmas is. Az otthoni mintázgatás, útkeresés során aztán egyszer csak kirajzolódott egy fiúalak, amint a vízben állva halászik. A hálójába süllő, harcsa és ponty került, a Velencei-tó őshonos halai. Szeretném, ha ennek a szobornak egyszer majd lenne egy kislány változata is.

„A szépség fogja megmenteni a világot” – olvashatjuk a mottót az Egyházművészeti Műhely honlapján, amelyet Ön és a testvére, Andrea közösen hoztak létre. Milyen céllal indították el ezt az oldalt?

– Az Egyház évszázadokon át a művészet fő megrendelője volt, mára azonban a kettő eltávolodott egymástól. II. János Pál pápa a művészekhez írt üzenetében úgy fogalmaz, az Egyháznak szüksége van rájuk. A liturgikus térbe nem kerülhet akármilyen alkotás. Fontos, hogy már a papképzés is foglalkozzon azzal, milyen művészi szempontoknak kell érvényesülniük a templom belső terének kialakítása során. Az is nagyon lényeges, hogy ezeket a tárgyakat olyan emberek alkothassák, akik valóban hittel dolgoznak és az istenszeretet ott él a lelkükben. A Szentatya említett írásában meghatározza az egyházművészet legfőbb kritériumait is: legyen szent, igaz és egyetemes. Célja pedig az, hogy felemelje az embert a szépség által.

Gyakran esik szó arról, hogy mára gyakorlatilag megszűnt az egyházművészet. Ám olykor mintha feléledne, megújulna napjaink elképesztően sokrétű, sokszor nagyon is zavaros viszonyai között.

– Ahogyan az élet más területein, úgy az egyházművészetben is csak a lélekből és a megtérésből fakadhat a megújulás. Nüsszai Szent Gergely egyházatya szavai szerint:
„A művész bennünk a jóakarat; a színek az erényeink; a kép, amit életében kinek-kinek tehetsége szerint meg kell festenie: a Krisztus.” A mi legnagyobb életművünk a saját krisztusi személyiségünk, amit ki kell bontakoztatnunk. Ahogyan Kis Szent Teréz mondta, a Jóistennek nem a műveinkre van szüksége, hanem a szeretetünkre. Alkotásainkban megnyilvánulhat az iránta és az egymás iránt érzett szeretetünk. Erre a felelősségre szeretném felhívni a fiatal művészek figyelmét is. Minden embernek, de az alkotóknak különösen helyes döntést kell hozniuk azzal kapcsolatban, hogy mit tárnak a társadalom, a fiatalok és a hívek elé, mi az, amivel táplálni akarják a lelkeket. A művészet sohasem lehet öncélú, l’art pour l’art, mert missziós hivatása és feladata van. Andrea nővéremmel ez a közös meggyőződésünk.