Napjaink Magyarországán ugyan kik vállalhatnák magukra a hajdani nemesség e nemes feladatát, mint a lelkipásztorok? Mandula József nyugalmazott plébános, a váci egyházmegye papja felélesztette a remek hagyományt, amikor kilencvenöt oldalnyi terjedelemben megírta gazdag papi életének összegzését. Ha úgy tetszik, lelki-szellemi leltárt készített. Ahogy az epilógusban fogalmaz: „E sorok, amelyeket közre kívánok adni e kis könyvecskében, meg akarják hosszabbítani üdvösséget segítő munkámat.” Hiszen „mindent el lehet veszíteni: luxusautót, kacsalábon forgó házat, vagyont, rangot, jó barátot, egyet azonban soha nem szabad elveszítenünk: az üdvösséget!” Néhány oldalas fejezetekben, olvasmányos stílusban áttekinti ifjúsága fő eseményeit, majd papi munkássága legfontosabb tanulságait. Egyszer sem mulasztja el kiemelni az isteni gondviselés csodálatos működését – újra és újra rádöbbenhetünk: véletlenek csakugyan nincsenek. Legmélyebben talán azok a bekezdések érintenek meg bennünket, amelyek a második világháborús történéseket elevenítik fel, a többszöri megmenekülést a halál torkából. Ám a kórházakban tett papi látogatások emlékei is torokszorítók. E tenyérbe illő kötet elolvasása után úgy érezhetjük: bárcsak minden lelkipásztor papírra vetné a maga életének summáját! Milyen hallatlan lelki kincsestár gyűlne körénk! Mandula József krónikásként jó példát mutatott – de még nem tette le a lantot: az Úristen (a Nobel-díjas lengyel költő, Czeslaw Milosz szavaival) „lassanként sorra bezárja érzékeit”, ő mégis rendületlenül helyettesít, hitoktat, gyóntat, nyugdíjasként is az emberek lelki fejlődését szolgálva.
(Mandula József: Így láttam én papi szemmel, Új Ember Kiadó, 2009, 1200 Ft)
