Isten szigetén

A Kanyar József alapította Somogy Megyei Népi Együttesnek hatvan éve még vegyes kara, zenekara és tánckara is volt; ebből lett a Somogy, amely gazdag múltja során nemcsak a környező országokban, hanem Angliában és Algériában is megmutathatta, milyen a magyar virtus. Művészetével igazolja azt is, hogy a szép mozgás a szem muzsikája, aki pedig valóban életformájának tekinti a néptáncot – jöhetnek ugyan pluszkilók, szarkaláb helyett ráncok – akkor is örökké megmarad fiatalnak. Mert varázsával a tánc nemcsak szabaddá, hanem boldoggá is tesz, s őrködik ifjúságunk tündértaván… A Somogyi kalászokkal, Bárdos Lajos – Csikvár József 1955-ös koreográfiájával kezdődött az est. E szám – melyben a Vikár kórus is énekelt – főhajtás volt zeneszerző és koreográfus, no meg a régi táncosok előtt, mint ahogy Együd Árpádra is emlékeztek a Perőcsényi verbunkkal. Aztán újra robbant az Amerikás dal. Úgy, ahogy két évtizede Kaposváron, s a szolnoki Szigligeti Színházban rendezett néptánctalálkozón. Mosóczi István evokatív művét, Vízöntőék muzsikájára, többen megkönnyeztük. E szívszorító búcsú lírai elégiáját ugyanazok táncolták, akik két évtizede. A megtört párok bizonytalanságot és riadalmat sugárzó arcának szomorúsága mindennél beszédesebb volt most is, mint ahogy a mű végét jelző kalapemelésbe is beletapsolt a közönség, amelynek fülében cseng: Kolombusz Kristófot, de sok nő átkozza, / Amerika fődjét, merthogy kitalálta. / De sok jó anyának szomorúság szívén, / Bújdosik a fia Amerika fődjén… Mosóra, az idejekorán távozott kiváló koreográfusra még egy tánccal, a Kircivel emlékezett az együttes, Rónai Balázs bohókás, ám karakteres táncjátéka most is lenyűgözött. A Csík Zenekar muzsikálta Quimby-számra, a Most múlik pontosanra remek koreográfiát álmodott Merczel István, a társulat későbbi művészeti vezetője. Az édes nosztalgia, a szerelemillat, a lágyság különös színpadi fegyelemmel elegyedett. A szétrebbesnő, majd egymáshoz simuló párokkal dúdoltuk: Látom, hogy elsuhan / felettem egy madár / tátongó szívében szögesdrót / csőrében szalmaszál / Magamat ringatom, / még ő landol egy almafán / az Isten kertjében / almabort inhalál // Vágtatnék tovább veled az éjben / Az álmok foltos indián lován / Egy táltos szív remeg a konyhakésben / Talpam alatt sár és ingovány. A színpadi háttérben egyszercsak feltűnik Vida József fényképe, aki ugyancsak jegyezte egykor az együttest. A születésnapra készülődvén azonban nemcsak színpadi koreográfiák újultak meg, hanem született egy égi koreográfia: Vida József a próbán rosszul lett, és „áttáncolta magát” a végtelenbe… Alakja, életműve azonban itt maradt közöttünk, táncosok, zenészek és a népművészet szerelmesei között. Talán ezért is zúgott oly sokáig a vastaps az általa színpadra vitt Táncszvit, és a Táncok Somogyból láttán… Nemzedékek találkozója volt e különleges színházi este. Az ifjakon kívül javakorabeli asszonyok, férfiak bizonyították ismét, hogy nemcsak a húszéveseké a világ. Összeszokott mozdulatokkal, szigorú térformákkal, parádés eszközös tánccal bűvöltek bennünket. Szabados Péter, a kiváló néptáncos, Kaposvár egykori polgármestere ugyan joviális külsővel, de a régi temperamentummal és irigylésre méltó könnyedséggel ropta, mint ahogy Rónai Csabáné, az örök Mami, Kaposvári Mária vagy Gosztonyi Zoltán faragó, a Népművészet Mestere. Ezen pillanatok láttán summázza az ember: jó kaposvárinak, jó somogyinak lenni. Az autentikus folklórszámokat és táncszínházi műveket egyaránt felvonultató ünnepi műsor második felében Móra Ferenc ifjúsági regénye, a Rab ember fiai nyomán született táncjátékot láttuk Turi Endre, a Somogy Táncegyüttes művészeti vezetőjének koreográfiájában, a Somogy Zenekar közreműködésével. A fiatal táncos – aki aktívan részt vett több műben is – ezúttal Hajdár basát alakította, s lubickolt a szerepben. A tizenhetedik századba visszarepítő, eltáncolt történet láttán azon töprengek: miért nem lehet színházi bérletként bemutatni a Turi-koreográfiát, amely önálló előadásként is megállná a helyét, s nem is akárhogy! Nagy ajándékot kaptunk a Somogy ünnepi estjével. Öröm volt tanúja lenni annak, miként gazdagszik a lélek a néptánc, a népzene által, miként nevel színpadi fegyelemre egy-egy koreográfia, hogyan kovácsol közösségeket a színpadra állított produkciók sora. Láthattuk azt is, hogy az öt-tízévenként megtartott ünnepi est valóban mozgósító erejű, aminek nemcsak a táncos örül, hanem a néző is. Az is jóleső érzéssel töltött el bennünket, hogy a már égi koreográfiákat álmodó művészeti vezetőknek különös tisztelet jár, mint ahogy a mostaninak is, akiben él a tűz: a teremtő indulat vad lobogása… A hatvanéves Somogy Táncegyüttes kegyelmi pillanatokkal ajándékozta meg a kaposvári Csiky Gergely Színház közönségét. Vajon ennek tudatában vannak-e a táncosok? És annak, hogy Isten szigetén történik mindez? Isten akarata szerint, hiszen a színpadra lépők olyan tehetséget kaptak a Teremtőtől, amely csak keveseké. A legkiválóbbaké. A heti próbák izzasztó gyötrelme ellenére, ám az előadások taps-szavát sokáig őrizve, Isten szigetén élhetnek, miközben talpunk alatt sár és ingovány… A Rab ember fiainak hű szolgája, Pipitér is – a Németh Ágnes vezette Somogyi Aprókban cseperedő, s ma már fantasztikus felnőtt táncos, Bogdán Gergely – visszavágyott Isten szigetére, mert csak ott érzi jól magát; az ő madarai között, békességben. Aminek már híján voltunk akkor is.