– Sejteni lehetett, mi fog történni, de nem gondoltuk volna, hogy ilyen hirtelen bekövetkezik. Nemcsak arra törekedtek, hogy az egyházi iskolákat államosítsák, hanem arra is, hogy ezeket az iskolákat új szellemmel töltsék meg. Ez egyfelől a marxizmus sulykolását jelentette, másfelől a diákság megnyerése érdekében egy eléggé laza, szabados erkölcsű, valójában eszmények nélküli magatartás terjedését. Ezt később elég hatékonyan próbálták visszafogni, hivatkozva a proletárerkölcsre vagy a kommunista fegyelemre. A háborús évek egészen szokatlanul bensőséges kapcsolatot teremtettek tanárok és diákok között. Megtapasztaltuk, hogy az addig meglévő keretek felbomlanak a háború következtében. Része volt ennek például az az élmény, hogy a légitámadások idején együtt mentünk az óvóhelyre. Aztán részt vettünk az újjáépítésben: mi, diákok is hordtuk a téglát. Magunkénak éreztük az iskolát, amelyet aztán elvettek, nem is csak a rendtől, hanem tőlünk is. Persze az egyházi iskolákban is voltak feszültségek tanárok és diákok között, de éppen a háborús évek során hallatlan összefogás, a közös élet közvetlensége jellemezte viszonyukat. Ezt vágták szét az államosítással. Azt sem tudtuk, mi lesz a tanárainkkal.
Új tantestületet hoztak a gimnáziumba. Nagyobb részét olyanok alkották, akiknek volt valamilyen közük az egyházhoz, de ezt ők nem tudták nyíltan megmondani nekünk. Azzal a reménnyel jöttek közénk, hogy keresztény gyerekeket találnak, akikkel jó kapcsolatot alakíthatnak ki. Ugyanakkor az iskola vezetését pártemberekre bízták, akiknek részben e tanárok megfélemlítése, részben a diákok átformálása volt a feladatuk. Bár egy darabig olyan igazgatót tettek oda, aki korábban a kolozsvári piarista iskolában tanított, de az ő kezét is megkötötték: a helyettese igazi pártmegbízott volt, és az ő szava döntött. Olyan diákokat is hoztak hozzánk, akik a kommunista ifjúsági szervezetekben és a diákönkormányzatban elfoglalt pozícióik segítségével igyekeztek a többieket a korábban kapott szemlélet ellen hangolni. Ebben a „harci helyzetben” mi is kegyetlenek voltunk a tanárainkhoz, mert nem tudhattuk, ki hová tartozik. Nagyon kevesen voltak, akik éreztették velünk a tiszteletüket és megbecsülésüket, hogy hűségesek vagyunk a korábbi iskolánkhoz. Velük nagyon kedves és építő kapcsolat alakult ki, de a többieknek mi is pokollá tettük az életét.
1950-ben az utolsó pillanatban derült ki, hogy két iskolát visszaadnak a piarista rendnek, és az átvételt nem tudták lebonyolítani a nyári szünetben. Így aztán két héttel később kezdődött a tanítás az egyházi iskolákban. Ezért az igazgató azt mondta nekünk: mivel lehet, hogy végül mégsem engedik megnyitni az egyházi iskolákat, s akkor már sehová nem fognak fölvenni minket, a biztonság kedvéért iratkozzunk be egy másik helyre is. Többen jelentkeztünk az Eötvös Gimnáziumba, ahol a tanárok megtérő bárányokként fogadtak bennünket, és azon igyekeztek, hogy megnyerjenek minket a kommunizmusnak. Volt egy tanárnő, aki három nappal a piarista iskola újraindulása előtt szükségesnek látta azt mondani: „Ezek a naiv piaristák megnyitják az iskolájukat, de hát ki fog oda menni?” Nem tudta, hogy az osztály fele erre készül. Azt feleltük: „De hát miért, hiszen jó iskola volt.” „Igen – felelte -, de hát ezek papok, a humán tudományokhoz ugyan nagyon jól értenek, de természettudományos világot élünk, és ahhoz nem konyítanak, mert természetellenes életet élnek.” Ezzel nyilván a cölibátusra célzott. Akkor megint nevettünk, és előhúztuk a padokból Öveges József fizikakönyvét, és megkérdeztük: „Akkor hogy lehet az, hogy egy piarista könyvéből tanul egész Magyarország?” „Hát az Öveges piarista?” – csodálkozott. Ezzel vége lett az agitációnak. Ez persze a mókás oldala e történéseknek, amire szívesebben emlékszik az ember. Ugyanakkor például a szüleinket sokszor megfenyegették, mivel a gyerekük piarista iskolába jár. Ez a korszak kegyetlen, megaláztatásokkal és képtelenségekkel terhes részéhez tartozott.
