Nem egyszerűen arról van szó, hogy Gerlóczy a 2017-ben Mikecs Anna: Altató címmel megjelent, nagy sikerű regényét meg akarta „fejelni” a főszereplőiből összeállított galériával, a középpontban két fájdalmas sorsú asszony, Áprily (Jékely) Lajosné Schéfer Ida (az író dédanyja) és egyéniségét erőteljesen alakító nagyanyja, Jékely Márta fényképeivel.
Továbbá az Áprily Lajos Annának hívták című gyászversciklusa nyomán „kicsi árnyék”-nak nevezett, négy és fél évesen meghalt Mikecs Annácska rövidke életének „fényírásos” emlékeivel, köztük azzal a felvétellel, amelyen nem az akkoriban még babakorú kislány, hanem csak a kicsi árnyék árnyéka látható, mintegy sorsának baljós előjeleként. A szerző eredetileg ezt a rögzített pillanatot képzelte el címlapként, mígnem egy okinawai kocsmában megismerkedett Kaz Kameshima japán fotóművésszel. Az ismeretségből barátság és nagyon mély munkabarátság lett, kettejük rendkívül különböző természete, neveltetése és háttere ellenére. Ennek eredményeként Gerlóczy olvasói most nemcsak a címlapkészítés japánosan aprólékos, finom műhelytitkait ismerhetik meg, hanem részesei lehetnek egy kettős országismereti leckének is arról, milyennek látta Kazuhiko Magyarországot és Erdélyt (az író őseinek szülőföldjét), s hogyan kóstolgatta a mi ízeinket, egészen a külföldiek számára többnyire ehetetlen egzotikumnak tűnő pacalig… Az országismereti lecke másik fele viszont arról szól, milyennek látta Gerlóczy az árnyalatokra nagyon odafigyelő, egy címlapképet is önálló kompozíciónak tekintő japán mentalitást.
Természetesen egy Gerlóczy Márton-könyvből nem hiányozhat a hol szeretetteljes, hol gyilkos irónia sem, például annak akkurátus leírása, hogyan szenvedte végig a csodavonatokhoz szokott fotográfus a költői és elegáns neve ellenére utasgyötrő Ady Endre intercity „fedélzetén” a még bennszülötteket is meg-megnyúzó, hétórás vánszorgást: „Kazuhiko már ásítozott, szívta az orrát, és amikor a vonat továbbhaladt, látható volt, hogy letelt az az idő, amit ő egy vonaton utazni szokott. Mocorgott, aztán mozdulatlanul, kezét a zsebébe süllyesztve meditált. Hol mocorgott, hol meditált. A szeme bevörösödött, és nem szólt egy szót sem. Arca megöregedett, úgy ült ott, ahogy egy hosszú repülőút utolsó órájában szokás: kiszolgáltatottan, reménytvesztetten.”
A kolozsvári fotóstúra e kellemetlen nyitány ellenére jól sikerült, mégsem az ottani, s nem is a szentgyörgypusztai képek egyike lett a címlap, s még csak Annácska tragikus szépségű, babakori árnyképe sem. A végső ötletet az az este hozta el, amikor előkerült az Altató címlapján látható francia virágos porceláncsésze, amely az író családjában 1884 óta öröklődik anyáról lányára. Erről azután Kazuhiko egyetlen felvételt készített: de micsoda felvételt! Ez a törékeny, gondosan megőrzött tárgy generációk szomjúságáról, szeretetre, szerelemre, odafigyelésre szomjazó asszonyokról tanúskodik.
Meglehet, akadnak olyanok, akik a Nézd csak-ot, nagyon igazságtalanul és felületesen, egy kis pótkötetnek, aprócska szerzői „werkfilmnek” tekintik majd. Pedig egyáltalán nem az! Gerlóczy ebben a miniatűr folytatásban nem hét írói éve hordalékát adja elénk, hanem arra vállalkozik, hogy e kis gyűjtemény fénycsóvaerejű szövegeivel és a csatolt családi galériával révkalauzunk legyen az Altató kanyargós, gyakran olvasópróbáló vizein. Jómagam eddig kétszer olvastam végig a regényt, most, harmadjára már ezzel az önmagában is remekbe szabott borítótörténeti utóhanggal.
Gerlóczy Márton részéről szép és napjainkban nagyon ritka gesztus, hogy a kis könyv végén a családi nagyregényről szóló hét kritikai írásból is idéz. Ezzel a tárgyilagos tiszteletadással oldva egyúttal valamelyest azt a fájdalmat, amelyet a galéria archív záróképe kelt bennünk, a felvétel a Szentgyörgypusztán kéz a kézben sétáló nagyapáról, Áprily Lajosról és a kicsi árnyékká vált kicsi virágról, Annácskáról.
(Gerlóczy Márton: Nézd csak, itt egy japán! – az Altató borítójának története, Scolar Kiadó, 2018)
