Az élet továbbadása nagy ajándék, amelyet Istentől kapunk, tehát nem „jár” mindenkinek. Ezzel persze sokat küszködnek azok, akiknek nem lehet gyermekük. Isten, aki az élet és a halál ura, ezt az ajándékot egyeseknek megadja, másoknak nem. Nem dolgunk számon kérni őt, bizalommal kell együttműködnünk vele. De azt is tudomásul kell vennünk, hogy aki megkapja ezt az ajándékot, annak feladata is van vele. A gyerekekkel szembeni visszaélések eseteiben azt látjuk, hogy nem bántak felelősen ezzel az ajándékkal, és nem működtek együtt Istennel.
Lehetnek, sőt lesznek is gondjaink a gyerekneveléssel. Meglepő azonban, hogy míg más, jóval egyszerűbb kérdésekkel kapcsolatban is gyakran keresünk fel egy-egy szakembert, vagy veszünk elő egy szakkönyvet, addig a gyereknevelésről azt gondoljuk, hogy magától is menni fog. Ha ez így lenne, akkor nem volna annyi faragatlan ember. A Szülőnek születünk? című előadásban mi ezt a magától értetődőnek látszó kérdést szerettük volna elmélyíteni. Szülőnek ugyanis nem születünk. Művelnünk kell magunkat ahhoz, hogy jó szülővé váljunk. Léteznek megbízható keresztény szakkönyvek, ezekre bátran támaszkodhatunk. Másrészt jó mintákkal kell körbevennünk magunkat, hiszen előfordul, hogy a saját szüleink nem mindenben jelentenek követendő példát számunkra. Az élő minta pedig – amely származhat a családból vagy akár az egyházközségből is – sokszor a jó szakkönyvnél is jobban segíthet az eligazodásban.
A Lélek és a lélek egysége
Tavaly jött létre a főiskola családteológiai intézete, azzal a céllal, hogy a teológiát más szaktudományokkal ötvözze. Fontos, hogy az egyes tudományágak párbeszédet folytassanak egymással. A pszichológia egy tapasztalati tudomány, a teológia inkább elméleti. A vallásos emberek hajlamosak arra, hogy „spiritualizálják” a gyermeknevelést. Szeretik elkerülni a vitás kérdéseket, nehézségek esetén pedig úgy gondolják, a megoldás megszületéséhez elegendő az ima. A pszichológia helyreigazíthatja a gondolkodásunkat, mert beláttatja velünk, hogy van, amit a szeretet nevében meg kell tennünk, meg kell mondanunk. A lélektan arra indít bennünket, hogy vigyük végig a konfliktusokat. A teológia viszont képes arra, hogy irányt mutasson a pszichológiának, amely e nélkül az útbaigazítás nélkül egy hatalmas dzsungelnek látszik. Vigyáznunk kell vele, mert rettenetesen el lehet tévedni benne. A pszichológia megállapításai sohasem lehetnek olyan határozottak, mint a teológiáéi. Mi nyíltan kiállunk az értékek mellett, és segítséget nyújthatunk a szaktudományoknak abban, hogy – Krisztushoz igazítva – meg tudjuk mondani, milyen a normális ember. Az intézet hallgatói az egyes témákkal kapcsolatban megismerhetik a teológus és a pszichológus véleményét is. Természetesen mind a két tudomány megáll a saját határainál. Ha pusztán felvetünk egy problémát, azzal még nem jutunk messzire. A megoldás mikéntjében is segítséget kell tudnunk nyújtani. A szülők, védőnők, pedagógusok számára tartott képzéseink tálcán kínálják ezeket a lehetőségeket.
A pszichológus azt mondja, hogy aki nem dolgozza fel a saját múltját, az automatikusan továbbviszi annak problémáit, és ugyanazokat a hibákat fogja elkövetni, mint a szülei. A teológus ehhez hozzáteszi, hogy bár az embernek természetesen vissza kell tekintenie arra, hogyan nevelték például munkára, konfliktustűrésre, ugyanakkor az is fontos, hogy ne pusztán a személyes élettörténetének síkját nézze, hanem azt is, ami e mögött van. Nemcsak az emberek neveltek ugyanis olyanná, amilyen vagyok. Az Isten is nevelt engem. Múltunk tényei, tapasztalatai – a jók és a rosszak is – erősen elénk tolakodnak. Én azt mondom, tartanunk kell egy lépés távolságot, és – mint egy vízjelet a lapon – észre kell vennünk az események mögött, miként nevelt bennünket az Isten éppen olyan emberekké, amilyenek vagyunk. Tudatosítanunk kell magunkban, hogy jobban az Isten kezében vagyunk, mint az emberekében. Nem hivatkozhatok arra, hogy engem a szüleim elrontottak. Isten segítségével egy tragikus gyerekkort megélt emberből is válhat egészséges lelkületű felnőtt. Bíznom kell abban, hogy bármi történt is velem korábban, attól függetlenül még lehetek jó szülő. Húsvéti módon kell gondolkodnunk. Jézus azt kérdezi az elkeseredett apostoloktól: vajon nem éppen ezeket kellett-e a Messiásnak elszenvednie. Mindannyiunknak keresztül kell mennünk életünk megpróbáltatásain.
A gyermek születése majd átformál
Szülővé nem huszonéves korunkban válunk. Gyerekkorunktól készülünk erre a feladatra. A hit- és erkölcstanoktatás azért is lehet rendkívül hasznos, mert az egyik fő témája éppen a család lesz. Előkerülnek majd azok az erények – igazmondás, küzdőképesség, bátorság –, amelyek a gyerekeket alkalmassá tehetik a kiegyensúlyozott, boldog családi életre.
A szülői feladatra való készülődés előrefelé is hat, hiszen már az alakítja a személyiségemet, hogy tudom: egyszer majd szeretnék családot és gyermekeket. Az élettervezésben és a párválasztásban is ott rejlik ez a szándék. Amikor aztán megszületik a gyermek, akkor jön el az ember életében a következő időszak. Senki nem tekinthető kész szülőnek, amikor megszületik a gyermeke. Gyakran hallom a hívektől: „Atya, még én is gyerek vagyok, hogyan vállaljak így gyermeket?” Ezt a kifogást a koporsóig hangoztathatnánk. Ne várja senki, hogy gyerek nélkül érett szülővé válik. Ha megvan az elkötelezettség, akkor bátran bele kell vágni a gyermekvállalásba, és bízni kell abban, hogy a gyermekünk majd szülővé tesz bennünket. Nemcsak mi neveljük ugyanis a gyereket, hanem ő is bennünket. És azt se felejtsük el, hogy a gyermeknevelés nem magánvállalkozás. Együtt kell működnöm ezen a téren is a házastársammal és az Istennel.
A gyermek megszületése hatással lesz a személyiségemre. Egészen másként fogok dolgozni, mint azelőtt, hiszen el kell őt tartanom. Felelősségteljesebben fogok közlekedni is, hiszen ha baleset ér, az az ő életét is érinti. Tudatosabban ügyelek az egészségemre, és sokkal jobban vigyázok a házastársamra is. Kerülni kezdem a bűnt, mert jó példát akarok adni a gyermekemnek. De a gyerek születése az imádságot is átformálja, hiszen mindennap imádkoznom kell érte. A kicsi az évek múlásával egyre függetlenebbé válik, és így – fizikailag – egyre távolabb kerül a szülőtől. De az ima, a gyermekért való közbenjárás, az örökké megmarad.
Tökéletes gyereknevelés nincs. Létezik ugyanakkor egy pszichológiai kifejezés: elég jó szülő. Ahhoz, hogy az ember elég jó szülővé váljon, folyamatos reflektálásra van szükség. Figyelnünk kell magunkra és azokra a gyümölcsökre, amelyek a gyermeknevelés során „teremnek”, hogy az utunk végén ne kelljen azt mondanunk: ha újrakezdhetném, mindent másként csinálnék.
A szeretetnek három iránya van. Szeressük önmagunkat, a világot és az Úristent. Úgy vélem, hogy abból válik jó szülő, akiben a szeretetnek mindhárom formája megvan.
Lejegyezte: Baranyai Béla
