Fotó: Merényi Zita
Az esemény plakátja Keresztény álarcok címmel hívta az érdeklődőket a jezsuiták budapesti lelkiségi központjába, ám a jelenlévők egy álarc nélküli katolikus pap életébe nyerhettek bepillantást, aki őszintén, minden köntörfalazás nélkül beszélt arról, hogyan fedezhető fel a mindennapjaiban Isten terve, és miként vélekedik a keresztényeknek, különösen a katolikusoknak a mai közéletben betöltött helyéről, az őket érő kihívásokról.
Korából adódóan Kozma Imre – már papként is – hosszú időn át a szocializmus viszonyai között élt. Amint a beszélgetés elején elmondta, a keresztény magyarok számára nehéz tanulóéveket jelentett ez az időszak. A diktatúra ugyan megengedte az egyházak működését, de a templom falai közé zárta őket, így korlátozta az életüket. Az egyházakat figyelmeztették, hogy a falakon kívül történő eseményekhez semmi közük nem lehet.
Amikor Imre atya a zugligeti plébániára került, közösséget szervezett, hiszen tudta, a keresztényeknek nem feladatuk, hanem küldetésük van: életükben, cselekedeteikben azt kell megjeleníteniük, aki küldte őket. Így lett „a Málta” e keresztény közösség gyermeke. A Magyar Máltai Szeretetszolgálat ma is a zugligeti közösség erejét hordozza. Ma is az ott életerőssé növekedett gyökerek táplálják a már hatalmas, szerteágazó szervezetet.
Bár Kozma Imre a beszélgetés során nem mondta, nekem eszembe jutott: teher alatt nő a pálma. Hiszen az elnyomás és a bezártság viszonyai között élte meg Zugliget az 1989-es évet is, amikor az NDK-ból érkezett németek a templom körül kaptak menedéket, s a hazai és a külföldi politikusok Kozma Imre plébánossal egyeztetve, az ő segítségét kérve jutottak el a határok megnyitásáig, végső soron a szocializmus fölszámolásáig. Mint Imre atya mondta: nincs kereszténység karitatív munka nélkül. Zugligeti plébánosként ezt valósította meg közösségében, s ezt a szerepvállalást ismerte el és értékelte a politikai hatalom is.
Kozma Imre beszélt Európáról is. Egy harmadik generációs, Nyugaton felnőtt, ám radikalizálódott szíriai muszlim fiatallal való találkozását említette példaként. Az illető azt mondta: „Európa olyan gyenge, hogy elfoglalható; olyan önző, hogy már védekezni sem akar.” Imre atya a keresztények felelősségét hangsúlyozta. Földi élete során Jézus értékeket szórt szét, melyek őrzését ránk bízta. Az életünk Istené, hiszen tőle kaptuk, nem várt ajándékként – mondta az est meghívott vendége.
Sajgó Szabolcs föltette a kérdést: milyen Egyház él Imre atya szívében? És mit gondol arról, hogy sokan élvezik a kereszténység gyümölcseit, de a gyökereinek táplálását elhanyagolják? Az Egyház emberarcú – felelte Imre atya. – Kísértést érzünk arra, hogy mi magunk viselkedjünk istenként. Elképzeljük magunknak, hogy milyen Isten, rá hivatkozunk, ám az életünk nem istenes; máz, álarc mögé bújunk. Ha le akarjuk venni ezt az álarcot, be kell látnunk, hogy Isten értünk az, aki, s általunk akarja megmutatni magát a másik embernek. A felebaráti szeretet tehát az istenszeretet. Ez keresztény életünk mércéje. Nem szeretheti a felebarátját az, aki nem szereti Istent. Ha viszont szereti Istent, szeretnie kell a felebarátját is. Nagy kísértés azonban, hogy szívesen tartozunk Istenhez, de arról, hogy Isten a szeretete által a másik emberhez irányít, nem veszünk tudomást. A kereszténynek azt kell tennie, amire Jézus hívja, az elől nem térhet ki. Ez pedig az álarc levetését jelenti. Ha eszerint cselekszik, akkor egymás után kapja a feladatokat. Az embernek szeretnie kell a felebarátját, ezáltal teljesíti a feladatát. Mindez sikerélményhez vezet, ami egyre fokozódó örömet okoz.
Kozma Imre beszélt arról is, hogy életének néhány meghatározó fordulópontján egyértelműen megtapasztalta Isten gondviselő szeretetét. Elmesélte, hogy még szinte csecsemő volt, amikor elvesztette az édesapját. Édesanyja ekkor hazaköltözött a szüleihez. Kozma Imre így nagycsaládban nőhetett fel, s a nagyapja jámborsága példává vált számára, és meghatározó lett életének alakulásában. Szólt arról is, hogy hatévesen elhatározta, pap lesz. Úgy gondolta, állami gimnáziumban tanul tovább, ám édesanyja a hatalmas túljelentkezés ellenére szinte csodával határos módon elvezette őt a győri bencésekhez. Imre atya a gondviselés ajándékának érzi, hogy egyik napról a másikra megszületett benne a döntés: irgalmas rendi szerzetes lesz. Csilla von Boeselager még a szocializmus idején partnert keresett hazánkban ahhoz, hogy segítséget nyújtson a nincsteleneknek. Így jutott el a zugligeti plébánoshoz, aki egyebek mellett éppen ilyen karitatív munkára készítette fel a közösségét. Így születhetett meg a szeretetszolgálat magja, amely mára nagy fává terebélyesedett.
Sajgó Szabolcs az Egyházról alkotott képéről is kérdezte Imre atyát, aki úgy válaszolt: megítélése szerint a világnak ezen a felén gyakran túl jól élünk, és összkomfortos egyházat építünk. Indiai tapasztalatairól beszélt, arról, hogy ott szegényebb az egyház, mégis élő, boldog közösségekkel találkozott. Tudomásul kell venni, hogy a közjó fontosabb, mint az egyéni érdekek. Harcolnunk kell az ellen, hogy sokszor csak magunkra gondolunk, közben Istenre hivatkozunk, és úgy véljük, az emberekkel nem, csak Istennel kell kapcsolatban lennünk.
Kozma Imre atya Sajgó Szabolcs kérdéseire válaszolva arra is figyelmeztette a jelenlévőket, mindenki legyen büszke rá, hogy magyarnak született. Szavait hallgatva magyarságunkban és kereszténységünkben is megerősödhettünk. Nem túlzás azt állítani, hogy Imre atya estje leginkább egy lelkigyakorlathoz hasonlított. Egy hiteles ember beszélt arról, hogy szerinte milyennek kell lenniük a keresztényeknek, milyennek az Egyháznak, és mi, illetve ki ad neki erőt papi élete során. A lelkekhez szólt, amit az is bizonyít, hogy Sajgó Szabolcs javaslatára – egy kis elcsöndesedés után – néhány szóval többen is elmondták, milyen ajándékot visznek haza magukkal az estről. Végül ugyancsak a házigazda javaslatára a hallgatóság áldást mondott Imre atyára.
