„Nem csak szemem van, ember is vagyok”
Fotó: Mészáros Ákos

 

Karnisra akasztott, nagy méretű szőnyeg szolgál háttérként egy hamisítatlan Aba-Novák-képhez. Ezüstös keretében kétségkívül ez az alkotás a múzeum Tavasz termének egyik legfőbb dísze. Talán éppen Felsőbánya egy részletét láthatjuk ezen a cím nélküli olajfestményen. A hegyek tövében két torony nyújtózkodik a magasba, baloldalt két alak siet ki a képből, komoran, szomorúan. A festmény sötétzöld tónusaival, mély árnyékaival, a vörös és a zöld kiegészítő színek robbanásig feszült erejével hat a nézőre. Aba-Novák Vilmos szinte minden alkotására jellemző az a rendkívüli erő, amely csak úgy sugárzik a vásznairól, templomi freskóiról, száraz vakolatra festett szekkóiról.
A Molnár-C. Pál Műterem-Múzeum munkatársai ismét remek kiállítást nyitottak meg a Ménesi úti műteremlakásban. Többször írtunk már erről a galériáról, amely egykor Molnár-C. Pál festőművész otthona és műterme volt. Unokája, Csillag Péter és családja folyamatosan gondoskodik arról, hogy a lakás ne csak az emlékezés színtere legyen, hanem élő helyszíne maradhasson a művészetpártolásnak, és helyet adjon nemcsak kiállításoknak, hanem más, kultúrával kapcsolatos rendezvényeknek is.
A mostani tárlat címe: Kortársak – sorstársak? 125 éve született Aba-Novák Vilmos, Derkovits Gyula, Molnár-C. Pál, Szőnyi István. Ismert művészek valamennyien, mégis újra és újra megcsodáljuk a képeiket, ha alkalom nyílik rá. Ráadásul mindig előkerülnek tőlük olyan alkotások is, amelyeket addig még nem láthattunk eredetiben, hiszen a festmények többségükben magántulajdonban vannak.
A kiállítás megnyitóján Csillag Péter bevezetője után Csernus László, a XI. kerületi önkormányzat kulturális bizottságának tagja szólt a közönséghez: „Négy művész: Aba-Novák Vilmos, Derkovits Gyula, Molnár-C. Pál és Szőnyi István azonos időben, mégis teljesen más síkon mozgó életpályát futottak be, ráadásul a XX. század nyugalmasnak egyáltalán nem mondható főutcáján. Nekünk, akik most ezen a kiállításon elmerülünk egy-egy kép látványában, az ő személyes világukban kell megkeresnünk azt a titkot, hogy az itt jelen lévő erők miként formáljanak minket. Ezeknek a képeknek a segítségével mélységet és magasságot, erényt és hitványságot, humort és keserűséget, örömöt és bánatot, sírást és nevetést, reményt és kudarcot tapasztalhatunk meg” – hallhattuk az önkormányzati képviselőtől.
A Tavasz termet említettük az imént, ahol az Aba-Novák-képpel szemben Molnár-C. Pál egyik Utolsó vacsora festménye függ a sárga tapétás falon. Az apostolok egy kör alakú asztalnál ülnek, figyelnek és imádkoznak. A kép kissé bizarrnak ható pasztellszíneivel és az ábrázolt tér minimal artot idéző berendezésével az alkotó a lényegre tereli a néző figyelmét: Jézus fehér ruhás alakjára, az asztal közepére festett kehelyre és az áldozati kenyérre. Ugyanebben a teremben, a fal jobb szélén egy másik képet is láthatunk Molnár-C. Páltól: egy tüneményesen szép angyali üdvözletet.
A műteremlakásban körülnézve érzékletes képet kaphatunk arról is, mennyire különbözik Derkovits Gyula szakralitásról alkotott felfogása a pályatársaiétól. Egy, szintén a Tavasz teremben kiállított képén családot láthatunk a szabad természetben, amint éppen az útjukat keresik. A férfi fölfelé tekint, mintegy onnan várja az útmutatást, az asszony, karjában a gyermekkel, finom alázattal néz maga elé. Teljeséggel modern vizuális megfogalmazása ez a Szent Család-témakörnek. Derkovits erős expresszivitása átsüt ezen az olajfestményén is.
A kiállítást Baán László, a Szépművészeti Múzeum főigazgatója nyitotta meg: „»Nem csak szemem van, ember is vagyok« – így fogalmazott egy ízben Aba-Novák Vilmos, és szavai mintha kissé szemrehányóan szólnának a műélvezőkhöz. Tudod-e, kedves befogadó, hogy ez a szem, ez a látásmód egy emberhez tartozik? Valakihez, akinek úgy, mint neked is, lakcíme, karosszéke, rokonsága, vágyai, örömei, kétségei és fájdalmai vannak. Arról persze régóta megoszlanak a vélemények, hogy mindaz, ami az alkotó mindennapi életének része, mennyiben befolyásolja a művészetét vagy annak megértését, értékét. Az utókor, amely, ha úgy adódik, könnyedén leválasztja a művet az emberről, kíváncsi is tud lenni. Mert minden életmorzsa fontos lehet, s végső soron mindent áthat a személyiség – mondta Baán László, majd így folytatta eszmefuttatását: – Vajon tudnak-e együtt korszakot írni azok, akik egy időben születnek? Az egyetemes kultúrtörténet két, talán leghíresebb zeneszerzője, Georg Friedrich Händel és Johann Sebastian Bach alig egy hónap különbséggel és kevesebb mint száz kilométer távolságra született egymástól. Bár a hagyomány szerint személyesen sohasem találkoztak, és kettejük zenei pályafutása igencsak eltérően alakult, még abban a lóháton közlekedő korban is tudtak egymásról, és mindenképpen hatottak egymásra. Ez a diszkrét alkotói párhuzamosság valóban korszakot írt, és nem is akármilyet. Itt, a Gellért-hegy oldalában most négy születésnapot köszöntünk. Ezek a festőművészek valamennyien 125 esztendővel ezelőtt látták meg a napvilágot, és fontos fejezetet hagytak ránk a magyar művészet történetében. Vajon van-e valami, ami a közös dátumon és a hivatáson túl összeköti őket? A kor, amelyben éltek, mennyiben jelentett közös irányultságot, érdeklődést, iskolát? Ezen a ponton Szőnyi István szavait szeretném idézni: »Látnunk kell, hogy a művészetben nem az iskola, nem a gyakorlat, nem a technika, nem az eltanulható módszer a fontos, hanem kizárólag az egyéniség. Egyedül az képes arra, hogy újat, mást, az eddigitől eltérőt alkosson.« Márpedig egyéniség, önálló stílus dolgában ők négyen nem maradtak adósok. Közös iskola Itália lehetett volna számukra, hiszen mind a négyen elnyerték a két világháború között a Római Magyar Akadémia ösztöndíját. Derkovits mégsem utazott, felesége nélkül nem akart, vele együtt pedig anyagi okokból nem tudott. Szőnyi alig pár hónap után hazatért Zebegénybe, a számára lelkileg és művészileg is biztosabb talajt jelentő Dunakanyarba. Négyükből kettőnek azonban valóban a múzsája lett Itália. Míg Aba-Novákot ezek az évek a monumentális, sokalakos festészet felé terelték, addig Molnár-C. Pálnak a szépérzéke, emberléptékű stílusa, neoklasszicista nyugalma nyert megerősítést az itáliai élményekkel” – hangzott el a főigazgató megnyitóbeszédében.
A kiállításon a meghívottak között volt Komáromy Péter, Szőnyi István unokája is, aki tagja az unokák szövetségének, ahogyan Csillag Péter fogalmazott. A műteremgaléria vezetője fontosnak tartja, hogy a nagy művészek leszármazottai szoros kapcsolatot ápoljanak egymással. Együttműködésüknek köszönhetően már eddig is több remek kiállítás és esti program valósulhatott meg is a Molnár-C. Pál Műterem-Múzeumban.
A műteremlakás falain Molnár-C. Pál képei mellett ezúttal nagyjából negyven festmény és rajz kapott helyet, magángyűjtők jóvoltából. A kiállítás törzsanyagát Antal Péternek köszönhetően az Antal–Lusztig-gyűjtemény darabjai adják.

(A tárlat 2020. február 1-jéig látogatható a Molnár-C. Pál Műterem-Múzeumban, a Ménesi úton.)

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..