A járóbeteg- és az egynapos szakellátások sokasodnak, és az idős, magányos betegek „elfekvő” intézményei helyett egyre inkább szükség lesz az otthoni ápolás, a szociális gondozás lehetőségeinek biztosítására.
Az egészségügyi intézményrendszer nagy nyomás alatt van, de nem csak az anyagiak hiánya miatt. Van, aki hajlamos úgy magyarázni az időről időre meghirdetett egészségügyi reformokat és átalakításokat, hogy azokra azért van szükség, mert az egymást követő kormányok csak mondják, de nem teszik, amit tenniük kell.
Érthető, hogy betegség esetén érzékenyebbek vagyunk, és egyúttal hajlamosak arra, hogy szigorúbban ítéljük meg az orvosok és az ápolók minden mulasztását. Ezért is van az, hogy szinte alig hallani jót azoktól, akik kórházi kezelés után lábadoznak. Annál inkább megörültem, amikor a nyáron feleségem egy sikeres műtét után jó élményekkel tért haza a Szent Imre Kórházból. Számtalan történetet mesélt a neurológiai és érsebészeti osztály kiváló orvosi, ápolói munkájáról, a dolgozók dicséretes emberi magatartásáról, bizonyítékául annak, hogy a gyógyítás nem csak a pénzen múlik. Magam is tapasztalhattam, hogy a mosolyogva kezét nyújtó orvos már megjelenésével is gyógyító légkört, bizalmat teremt a rendelőben.
Az egészségügyi ellátás minőségét nemcsak a gyógyszerek, a műszerek, a gyógyászati protokollok határozzák meg, hanem a beteg iránti együtt érző szeretet is. Az egészségügy az embert szolgáló hivatás kérdése.
