Nem az a probléma, hogy nem hisznek a jelenésekben

Fotó: Lambert Attila

Ljubo Kurtović Međugorjéban szolgáló ferences szerzetes volt a Szeretetláng Fesztivál főelőadója augusztus 25-én a mária­remetei kegytemplom kertjében. A szerzetes papot, aki hivatását a bosznia-hercegovinai kegyhelynek köszönheti, Međugorjéról és a Mária-jelenésekről kérdeztük.

A jelenések természetfeletti voltáról a mai napig nem tett végleges állásfoglalást a Vatikán. Ám az, hogy Henryk Hoser nyugalmazott lengyel érseket Ferenc pápa különleges, helyben lakó vizitátorrá nevezte ki, arra mutat, hogy fontosnak tartja a zarándokok lelkipásztori kísérését. Éreznek ennek hatására bármiféle változást Međugorjéban?

– A tény, hogy Hoser érseket Međugorjéba küldte a Szentatya, mindenképpen előremutató lépés a Szentszék részéről a kegyhelyet illetően. Međugorje megtapasztalható valóság, a sok millió zarándok, aki évről évre ellátogat ide, kézzelfogható tény. Az Egyháznak az élő emberekről kell gondoskodnia, vagyis ezt a lépést szerintem már korábban is meg kellett volna tenni, de persze sohasem késő. Hoser érsek azt nyilatkozta, hogy nem a jelenések valódiságának vizsgálatával foglalkozik majd, hanem a lelkipásztori területen szeretne segíteni. Ez a döntés megkönnyíti a kegyhelyen szolgáló ferencesek munkáját, mert így azt érzékelik, hogy az Egyház ott áll a hátuk mögött. Azelőtt kissé illegálisnak hatott az egész kegyhely, ami természetesen nem azt jelenti, hogy a szerzetesek illegalitásban végezték volna a szolgálatukat, hiszen megkapták erre a dekrétumot az elöljárójuktól. Az a legfontosabb, hogy Međugorje megőriztetett az Egyházban, az Egyházért.

Međugorje neve kétségtelenül összeforrt a Mária-jelenésekkel, a legtöbb zarándok részben emiatt is látogat el a kegyhelyre. De mit él meg az, aki – akár hívőként, akár nem hívőként – szkeptikusan érkezik oda?

– Akinek a szíve zárva van, az semmit sem tud megtapasztalni, de Istennek minden lehetséges. Nagyon sok ember jött el Međugorjéba kíváncsiságból. Akadtak olyanok is, akik a tengerhez igyekeztek, előtte vagy utána csak úgy beugrottak a kegyhelyre, s aztán esetleg ott töltötték az egész évi szabadságukat, mert annyira megérintette őket a hely. Hogy ki mit érez meg, azt csak Isten tudja. Ám az Egyház addig nem is fogja elismerni Međugorje Mária-jelenéseit, amíg tartanak. Ahogyan a szenteket is csak akkor ismerik el szenteknek, amikor már meghaltak, és nem avatnak szentté élő embert.

A Katolikus Egyház Katekizmusa szerint nem kell hinni a magánkinyilatkoztatásokban ahhoz, hogy valaki elfogadja az Egyház hitét. A katekizmus ugyanakkor azt is mondja, hogy a magánkinyilatkoztatások nem Krisztus végleges kinyilatkoztatásának kiegészítésére vagy tökéletesítésére szolgálnak, hanem azt kell elősegíteniük, hogy az adott korban tökéletesebben lehessen a kinyilatkoztatás alapján élni. A Szűzanya ezek szerint nagyon fel akarja hívni a figyelmet valamire Međugorjéban, ha ilyen sok alkalommal, visszatérően megjelenik. Ennyire süket és vak volna Krisztusra a mai világ, a mai ember?

– A Szűzanya azt akarja mondani, hogy vegyük komolyan Jézust. Mert nem az a probléma, hogy az emberek nem hisznek Međugorjéban, a jelenésekben, hanem hogy nem hisznek az evangéliumban: Európából eltűnt a hit. Nem véletlenül kérdezte Jézus azt, ami a Szentírásban is le van jegyezve: „Amikor az Emberfia eljön, talál-e hitet a földön?” A Szűzanya nem fenyeget, nem tesz prófétai kinyilatkoztatásokat, nem beszél a világ végéről, nem állít semmi olyat, amit Jézus ne mondott volna. A baj az, hogy a feledékenység betegségébe estünk, megfeledkeztünk a hitünk lényegéről, anélkül pedig nincs örök élet, nincs üdvösség, sem béke. A Szűzanya jelenéseinek célja, hogy visszavezessen minket ehhez. Egyszer az egyik üzenetében azt mondta: „Drága gyermekeim, eljön majd az idő, amikor már nem leszek veletek ilyen módon, mint most.” Több üzenetében is beszél arról, hogy a mostani a kegyelem ideje; vagyis elérkezik majd az idő, amikor ez véget ér. Ilyenek vagyunk mi, emberek: csak akkor tudjuk értékelni az egész­ségünket, amikor elveszítjük, ám amíg egész­ségesek vagyunk, nem is gondolunk rá, micsoda nagy kincsnek vagyunk a birtokában. Ha egyszer megszűnnek a Szűzanya mindennapi jelenései, akkor tudjuk majd igazán értékelni, ami most történik.

Hoser érsek nemrégiben beszélt arról, hogy egyre inkább terjed a bűnszervezetek, a maffia tevékenysége Međugorjéban. A démoni működés jeleinek nevezte ezeket a szervezeteket, „amelyek minden­áron ennek a helynek a vesztét keresik”. Ljubo atya hogyan látja, mennyire változott mindez az idők során, és mennyire veszélyes ez?

– Az apostoli vizitátor arra akart rávilágítani, hogy érzékeljük, harc dúl a jó és a rossz között. Mindez benne van az evangéliumban, Szent Pál is háborús helyzethez hasonlítja az ember állapotát. Azt mondja, öltsétek magatokra Isten fegyverzetét: vegyétek fel a hit pajzsát, az üdvösség sisakját és a Lélek kardját. Mind­az, amit az Efezusiaknak írt levél 6. fejezetében felsorol, és kéri, hogy öltsük magunkra, a katonák fegyverzete. Ez a harc, amiről Jézus és Szent Pál is beszél, nem fog megszűnni a világ végéig, így van ez Međugorjéban és azon kívül is.
Hangzatos dolog arról beszélni, hogy Međugorjéban jelen van a démoni működés, hiszen ez egy világszerte ismert hely. Ott is vannak rosszak, olyanok, akik az érdekeiket akarják érvényesíteni, de ilyen emberek máshol is megtalálhatók a világban. Van, aki azt mondja, Međugorje üzletté vált. Aki a bizniszt keresi, az meg is fogja találni. Aki viszont kegyelmet keres Međugorjéban, az kegyelmet fog találni. Minden attól függ, mire kíváncsi az ember, mit keres.

A Szeretetláng Fesztiválon tartott egyik előadásában beszámolt róla, hogy amikor először látogatott a kegyhelyre, inkább a lábában érezte Međugorjét, és nem annyira a szívében. Milyen hatással volt a későbbiekben a kegyhely Ljubo atya életére?

– Ha nem lenne Međugorje, én nem lennék pap. Nem azért mentem a kegyhelyre, hogy imádkozzam érte: szerzetes pap legyek. Semmilyen pap sem akartam lenni. Más dolgokat éreztem szükségesnek, és azokért mentem oda imádkozni. Amit Istentől kértem, nem talált meghallgatásra, ebből is látszik, hogy a kívánságaim, a vágyaim mennyire önzők tudnak lenni. A hivatásom tehát Međugorjéban kezdődött. Egy kis mag hullott a lelkembe, amely lassan-lassan növekedni kezdett. A Szűzanya mindig csak egy parányi magot vet el a lelkünkben. Ám én keményfejű ember vagyok, ezért a Szűzanyának sokat kellett szenvednie velem, és még most is szenved, akárcsak én – ez mindig kölcsönös. Jómagam sohasem láttam a Szűzanyát, csak a látnokoknak jelenik meg. De ők azt vallják: „Amiatt, hogy látjuk a Szűzanyát, mi nem vagyunk kiváltságosabbak azoknál, akik nem látják.” A lelki tervben ez nem jelent különleges kiváltságot. Sokkal fontosabb, hogy szeressük a Szűzanyát, mint hogy lássuk.