„Nem akarunk hazamenni”

 

Még ott vannak a környéken a homokzsákok a Duna júniusi áradása után, de arrafelé zajlik az élet: Vámosszabadin augusztus óta menekülttábor működik. A tábor a magyar–szlovák határnál fekvő szigetközi falutól mintegy három kilométerre található. Egykor idegenrendészeti szálló volt az épület, amely évekig kihasználatlanul állt, de most szépen rendbe rakták. Kétszáztizenhat férőhelyes nyílt táborról van szó. Az állomást reggel hattól este tízig szabadon elhagyhatják az itt élők, ám a területet biztonsági őrök védik. Olyanokat szállásolnak el itt, akik – hivatalos megfogalmazással – nem jelentenek kockázati tényezőt – magyarul: a légynek sem ártanak –, vagyis nem kell őrizetbe venni őket. Minket is barátságosan fogadnak, néhányukkal máris szóba elegyedünk.

 

Országokon át, gyalog

 

Egy kisgyermekes család Maliból érkezett, mert ott háború van, és nem veszik emberszámba őket. A kicsivel először Bulgáriába mentek, ahol azonban nem kaptak menedékjogot, így most Magyarországon próbálkoznak. „Nem volt könnyű az út idáig, de most békességben érezzük magunkat, és reméljük, hogy maradhatunk” – mondja a családfő. A koszovói család is nagyon bízik abban, hogy megkapják a menedékjogot. Kiderül, a háromgyermekes apa nagyapja magyar. Korábban egyébként többen voltak a koszovóiak, sőt a menekülttábor első harminc lakója is koszovói volt. Nem sokkal később érkeztek meg az afrikaiak, valamennyien Debrecenből és Bicskéről, ahol már annyian voltak, hogy nem tudták elszállásolni őket. Ezért – megint csak hivatalosan fogalmazva: a rendkívüli migrációs helyzetre való tekintettel – kellett megnyitni, az országban kilencedikként, a vámosszabadi tábort.

 

Az elmúlt hónapokban olyan sok menekült érkezett Magyarországra, mint még soha: közel ti- zennégy ezren. Őket addig kell elhelyezni valamilyen befogadó állomáson, míg a bevándorlási hivatal elbírálja a kérelmüket. Persze mintegy négyötödük meg se várja a határozatot, mert tudja, hogy nem egyszerű menedékjogot szerezni, így a kitoloncolást megelőzve még idejében odébbáll. A táborban lakók elsődleges úti célja többnyire nem is Magyarország, sokan azt se tudják, milyen országban vannak. A huszonkilenc éves Moustafa Ndiaye három hete érkezett a feleségével Vámosszabadiba. Azt mondja, ha elfogadnák a kérelmüket, maradnának. Szenegálból indultak, elhajóztak Törökországba, onnan Görögországba, majd Macedóniába mentek, s ki tudja, még hova, mire ideértek Magyarországra. Az utat gyalog tették meg, mint sokan mások is. „Törökországtól Magyarországig körülbelül három hónapig jöttünk – meséli –, az erdőben gyümölcsöket ettünk, és folyóvizet ittunk.” A magyar rendőrség a határon kapta el őket. „Nem tudtuk, hol vagyunk – folytatja –, csak mikor megkérdeztem, milyen ország ez, akkor mondták.”


 

Üldözöttként

 

A fiatalok azért menekültek el hazájukból, mert nem akarták megengedni nekik, hogy összeházasodjanak, ugyanis más-más rasszhoz tartoznak. A fiút gyilkossággal fenyegették, sőt meg is verték, s hónapokig kórházban ápolták. „Nem akarunk hazamenni, talán itt letelepedhetnénk, folytathatnám a tanulmányaimat, és dolgozhatnék is valamit” – mondja. A menedékjogról szóló 2007. évi LXXX. törvény szerint menekült az, akit faji és vallási okok, nemzeti vagy meghatározott csoporthoz tartozása, esetleg politikai meggyőződése miatt üldöznek, így származási országán kívül tartózkodik. A menedékjog tehát magyarországi tartózkodásra jogosít fel. Míg a menekültstátus tíz évre szól, addig az oltalmazott státus öt évre, a befogadó pedig egy évre. (Az európai uniós menekültügyi szabályok egyébként országonként jelentősen eltérnek egymástól, a 2015-ben életbe lépő új szabályozás épp a különbségek csökkentését célozza.)

 

A huszonnégy éves, ghánai Abdul Rahum a menekültügyi eljárás végén tart, már hónapok óta itt van. „Nem tudom, mi lesz, ha elutasítják a kérelmemet – mondja –, fogalmam sincs, hova megyek.” Azért kellett elhagynia Ghánát, mert az élete veszélyben volt: az apja egyfajta szekta tagja lett, s miután meghalt, a szekta tagjai a fiút szánták a helyére, ám ő nem akarta ezt, s ezért üldözni kezdték. „Előtte normális életem volt, fociztam, iskolába jártam, és pénzt kerestem, hogy eltartsam az édesanyámat és a húgaimat – meséli –, de utána már nem tudtam szabadon élni.” Tetszik neki, hogy itt szabad lehet, a vallását is nyugodtan gyakorolhatja. Van, hogy a saját szobájában imádkozik, olykor pedig a muzulmánok számára mecsetté alakított helyiségben. Itt egy színes kendő jelzi, merre van Mekka, s egy székre néhány Koránt is kikészítettek a hívőknek.

 

Élni az életet

 

Abdul három másik ghánai fiúval osztja meg a szobáját. Nem együtt jöttek, itt ismerték meg egymást. Általában asztaliteniszeznek vagy fociznak, néha meg a 14-es főúton besétálnak a mintegy tíz kilométerre lévő Győrbe. A táborban magyarul is tanítgatják őket, s időnként összeülnek, beszélgetnek. Vannak, akik besegítenek: összeszedik a szenynyest, kitakarítják a szobákat, villanykörtét cserélnek. A lakók naponta háromszor étkeznek, a közeli Nagybajcsról hordják nekik az élelmet. A tábornak háziorvosa is van, az újonnan érkezők kötelező egészségügyi szűrésen esnek át. Gyermek is született már itt, s épp a napokban jön világra még egy. A táborban lakó gyerekek Győrbe járnak iskolába, busz viszi őket oda. Noha a menekültek békések, megerősített rendőri szolgálat lépett életbe, s a faluban kamerarendszert is kiépítettek. Kezdetben ugyanis a helyiek – félelmükben – tiltakoztak a tábor ellen.

 

„Szerintem jól kijövök az itteniekkel, tetszik ez az ország, nem akarok máshova menni – jelenti ki Abdul. – Egyszerűen csak élni szeretném az életemet, munkát találni, családot alapítani.” A huszonhat éves, nigériai Daniel Kingsley sem kíván ennél többet. Keresztényként beleszeretett egy muzulmán nőbe, gyermekük született, a nő azonban meghalt a szülés közben. A fiúnak e szerelem miatt kellett menekülnie. Kisfiát az anyjánál hagyta, egyedül jött Magyarországra. Színes rózsafüzért hord a nyakában, nem sok katolikus van rajta kívül a többségében muzulmánok lakta táborban. Ha teheti, bejár a városba, elmegy templomba. „Nem mehetek haza, itt szeretnék letelepedni – mondja. – Bármilyen munkát elvállalnék, dolgoznék gyárban vagy étteremben. Bízom abban, hogy egyszer nekem is jobb életem lehet.”

 

Fotó: Kissimon István