Kitagadva

 

Ahogy átmegyünk a határon, night clubok sora fogad, a háttérben pedig egy hegyre a török zászló van felfestve. Szellemfalvakon utazunk keresztül, alig látni egy-egy embert. Mielőtt még Karpasha falujába érnénk, megállunk az út szélén álló, lerombolt Szent Pantaleon görög ortodox kolostornál. Biztosan szép volt régen. Több mint száz hasonló állapotban lévő templom van az északi részen, de megesik az is, hogy a muszlimok leszedik a tetejükről a keresztet, s egyszerűen mecsetként használják őket. Lassan megérkezünk Karpashába, az egyik maronita faluba. Emberrel itt sem nagyon találkozunk, csupán egy kutya van amott kikötve. Először a templomba megyünk. Megtudjuk, hogy itt található a világ harmadik legrégibb keresztje, a XV. századból való. Ezért lett Szent Kereszt a templom neve, mely ugyancsak XV. századi, s 1924-ben állították helyre. Jön egy bácsi, az egyik helyi lakos, megmutatja, hogyan szól a harang. Hát, kell erő a kongatásához.

 

Küzdelem a létért

 

Elsétálunk Maria Kokkinou Boege házába, ahol mindenféle ciprusi finomságokkal várnak minket. Itt gyülekezik a mindössze tizenöt lelkes falu „apraja-nagyja”. „Ő Karpasha legfiatalabb lakója” – mutat rá Maria egy ötvenes nőre. A török megszállás után a maroniták, főként a fiatalok, elhagyták az otthonukat, és külföldön vagy Ciprus más részein telepedtek le. „A közösség radikális változáson ment át az elmúlt közel negyven évben – mondja Antonis Haji Roussos, a maronita vallási csoport képviselője –, története az üldöztetésről szól, s a küzdelemről, hogy megőrizze a hitét, a szabadságát, egyáltalán: a létét.” Először a VII. században tűntek fel a ma roniták Cipruson, ide vándoroltak be, amikor az arabok megtámadták őket Szíriában és Libanonban. A XIV. századra számuk már nyolcvanezerre nőtt, s hetvenkét faluban voltak jelen. A XVI. században az ottománok üldözték, muszlimmá vagy görög ortodoxszá kényszerítették őket (ugyanis csak ez utóbbit ismerték el keresztény egyházként). Számuk így nyolcezerre csökkent, s már csak huszonhárom falujuk maradt. Egy évszázaddal később nyolc faluban mindössze százötvenen éltek. Ám a XVIII. században két szerzetes érkezett a szigetre, így növekedett a maroniták száma, és megépült központjuk, az Éliás prófétáról elnevezett monostor is. A britek uralma alatt, a XIX–XX. századra azonban csupán négy falujuk maradt.


 

Menekültekként

 

Kormakitis, Agia Marina, Asomatos, Karpasha – ma is ez a négy maronita falu van Cipruson. Ám a maroniták csak két-három százaléka él itt, nagy részük pedig Nicosiában és más városokban telepedett le. Ötezer hívővel – a görög ortodox után – a második legnagyobb ciprusi keresztény közösséget jelentik. 1960-ban, a Ciprusi Köztársaság megalakulásakor nyilvánították őket „vallási csoporttá”, például az örmények mellett, és ekkor dönthettek a görög ciprióta közösséghez való tartozás mellett. 1974-ben azonban megmaradt négy falujuk török megszállás alá került, monostorukat lerombolták, templomaikat elfoglalták. A négy falu közül csak Kormakitis érhető el bármikor, itt százhúsz ember él. Agia Marina katonai övezetben fekszik, így teljesen megközelíthetetlenné vált. Lakói csak évente egyszer, védőszentjük, Szent Marina ünnepén, július 17-én térhetnek vissza a faluba, hogy részt vegyenek az ünnepi szentmisén. Asomatos lakói ugyancsak korlátozottan mehetnek be falujukba, vasárnaponként kéthárom órára, szintén azért, hogy ott lehessenek a misén. Csupán egyetlen ember él itt, Emilia Partella, akit ezért hősként tisztel a maronita közösség.

 

Hogy visszatérhessenek a falujukba

 

Maria az Egyesült Királyságban él, időnként látogat haza Kar pashába. Ő annak a szövetségnek a tiszteletbeli elnöke, melyet a külföldi ciprióta maroniták összetartására hoztak létre. „Közösségünk hozzátartozik Ciprus történetéhez, s most a kihalás szélén áll” – mondja. Szerinte azt kellene lehetővé tenni, hogy az emberek visszatérhessenek falujukba, de Éliás próféta monostorának helyreállítása is sürgős lenne, hogy beindulhasson a közösségi élet. „Elsősorban a fiatalokat szeretnénk elérni – fejti ki Youssef Soueif ciprusi maronita érsek –, azon gondolkozunk, milyen módon szólíthatnánk meg őket.” Az érsek 2008 óta végzi szolgálatát a szigeten. Egyébként a maronita érsekség háromszáztizenöt év után 1988-ban kezdhette meg ismét a működését, miután 1673-ban az ottománok Libanonba helyezték. „Az egyetlen vágyunk, hogy hazamehessünk az otthonunkba, s harmóniában élhessünk az ország különféle közösségeivel” – jegyzi meg Mariával egyetértésben Antonis Haji Roussos maronita vallási képviselő. II. Chrysostomos görög ortodox érsek pedig arról beszél: „A ciprióta egyház továbbra is nyitott az északi rész vezetőivel való párbeszédre, mert szerinte ez az egyetlen lehetőség a békére.”

Fotó: Nagy Enikő