Nem agymosás, hanem tudatosítás

Az erkölcsi nevelés is ilyen: a gyerekek valamilyen mértékben erkölcsös életet élnek, s az erkölcstanórák csupán ezt igyekeznek elmélyíteni, begyakoroltatni. Az erkölcstan tanára nem erőltet rá a gyerekre valami tőle idegen szemléletet, csupán erkölcsi igényességét, lelkiismeretességét szeretné karakteresebbé tenni, melyet a filozófia „erkölcsi érzéknek” nevez. Erkölcsi tanulmányok nélkül is tudunk arról, hogy lehet jól és rosszul cselekedni, élni. Hétköznapi beszédünk is árulkodik arról, hogy ez valóban így van: mindenki használ olyan kifejezéseket, hogy „szabad”, „felelős”, „bűn”, „kötelesség”, „emberséges”, „humánus”, „lelkiismeret-furdalás”, „jó”, „rossz”, „tudja, mit csinál”. Jónak vagy rossznak mondunk egy-egy cselekedetet, érezzük a lelkiismeret igényét és gyakran furdalását, eleve tudunk szabadságunkról, hiszen egy tettet követően belátjuk, hogy másképpen is cselekedhettünk volna, s a másikról is feltételezzük, hogy tudja, mit csinál, és tettét meg is tudja magyarázni.


A hétköznapjainkban úton-útfélen kiderül, hogy eleve éljük az erkölcsöt, és mindenki ismeri, gyakorolja, beszél róla, ám sokszor rendszertelenül, felszínesen, olykor bután. Az erkölcstan iskolai oktatása csupán elmélyíti azt, ami eredendően ott él mindenkiben, s ráébreszt arra, ami úgyis része mindennapjainknak. Az erkölcstan tehát élni tanít: segít a fogalmakat tisztábban érteni, az erkölcsi dilemmákat felmérni és megoldani, az értékeket összevetni, a jó erkölcsi cselekvés stratégiáit kialakítani. A hit- és erkölcstan oktatója nem agymosást végez hát, hanem igazi önmagához, lényege szerinti emberségéhez szeretné elvezetni a rábízottakat.